Két évvel az ukrajnai háború kitörése után, 2024. február végén egy négynapos kárpátaljai útról hazatérve számolt be Zagyva Richárd, a Katolikus Karitász igazgatóhelyettese a jelenlegi helyzetről és útjaik céljáról. A Katolikus Karitász oldalán február 29-én megjelent cikket közöljük.
Kárpátalján az elmúlt évtizedekben is sok nehézséggel küzdöttek a lakosok, a háború kitörése azonban tovább rontotta a helyzetet, súlyos humanitárius válságot eredményezve.
A háború kitörése óta az Ukrajnában élő emberek számára – a háború nyilvánvaló jelei mellett – a mindennapok kihívásokkal és nehézségekkel vannak tele. Az áldozatok és az elmenekült férfiak hiánya, a sérültek ápolása, az árak emelkedése, a szolgáltatások korlátozottsága, a máshonnan elmenekülők magas száma, az alacsony bérek és nyugdíjak, valamint a béke utáni vágy mind meghatározza az ott maradók életét. Az alapvető szükségletek biztosítása, mint az élelmiszer, a fűtés, az elektromos áramellátás, az egészségügyi ellátás mind komoly kihívást okoz. Ennek meghatározó jeleit lehet látni Kárpátalján is.
Az elmúlt két évben a nemzetközi közösség összefogásának számtalan példáját lehetett látni. A környező országokból jótékonysági szervezetek, magánszemélyek, más települések önkormányzatai és vállalkozások is segélyszállítmányokkal igyekeztek enyhíteni a helyi lakosság szenvedését. A Katolikus Karitász is 2022. február óta heti rendszerességgel küldi segélyszállítmányait, rendszeresen szervezi orvos- és kórházmissziós útjait és igyekszik támogatni a helyi karitászszervezeteket is munkájukban. Több mint 500 alkalommal indultak el a Karitász kisteherautói, kisbuszai, hogy élelmet, takarót, generátort, tisztítószereket vagy éppen műtétekhez szükséges orvosi eszközöket vigyenek. Az egyik ilyen útról a napokban tértem haza és mély nyomokat hagytak bennem az ott élőkkel való találkozások, amelyek közül szeretnék néhányat kiemelni:
A ráti Szent Mihály Gyermekotthonban már nem először jártam, de először szembesültem annak a háború miatt immár országos jelentőségével. A családi típusú gyermekotthonban családi házakban élnek a gyerekek a nevelőszülőikkel, és ez az áldozatos munka ugyanúgy megy is tovább, mint korábban, igaz ott is nagy szükség van az adományokra. Mi sem üres kézzel érkeztünk, és egy héttel azelőtt pont ott töltötte a hétvégét a Katolikus Karitász orvosmissziós csoportja is, hogy egészségügyi szűrésekkel és a szükséges gyógyászati eszközökkel segítse a gyermekek egészségügyi fejlődését, állapotjavulását. A gyermekotthon területén azonban működik egy rehabilitációs központ is. A 75 ezer fős ungvári járásban ez az egyetlen kifejezetten gyermekrehabilitációra szakosodott intézmény.
A központ elsődleges célja, hogy a Szent Mihály Gyermekotthonban élő árva és elhagyott gyermekek fizikai és pszichés rehabilitációját szolgálja. Ugyanakkor előfordult korábban is, hogy a szolgáltatásait szélesebb körből is igénybe veszik, egész Kárpátaljáról érkeznek ide kezelésre gyerekek 0-tól 18 éves korig.
Az intézményben dolgozó szakemberek szerint egyre több ilyen eset van. Gondoljunk csak bele! Micsoda helyzet, hogy a fővárosból 815 km távolságra, a magyar határ melletti, többségében magyarok lakta településen működő rehabilitációs központba kell vinni a gyermeküket, hogy a szükséges speciális fejlesztést megkaphassa. Lehet róla sokat beszélni, de egy dolgot biztosan jelent, hogy a szolgáltatások elérése egyre nehezebb az országban ilyen téren is.
Köztudott, hogy Kárpátaljára több százezer menekült érkezett és maradt ott a háború kezdete óta, arról azonban már kevesebbet lehet tudni, hogy az ott élő családok mit élnek át; a jövőjük és az ellátásuk bizonytalansága, az adományoktól való függésük, a háború következményei miatti kilátástalanság egyfajta reménytelenségbe sodorja őket.
Miután begördültünk a Tiszaújlak mellett kialakított menekültszállásra, az épület rendezett körülményei ellenére percről percre egyre világosabbá vált, hogy itt is nagy a baj, a dolgozók egy részét már el kellett bocsátani, mert nincs pénz a konyha fenntartására, a többnyire férfiak nélküli családok felnőtt tagjai nem tudnak állást találni a kisgyermekek mellett. Az intézmény működésének költségei valószínűleg csak néhány hónapra lesznek még elegendőek.
Az egyre inkább csak pislákoló reményt már szinte csak segélyszervezetek és magánszemélyek adományai tartják életben. Szomorú sorsok, elkeseredett arcok, boldogtalan kisgyermekek vésődtek emlékezetünkbe, bennünk pedig ezek tartják életben az érzést, hogy ennyi idő után is szükség van ránk, szükség van azokra, akik a távolság biztonságából, békés körülmények között képesek adni a sajátjukból azoknak, akik a békétlenség áldozataiként nélkülözni kényszerülnek.
Mit lehet mondani egy katonának, akinek még friss lőtt seb van a combján, vagy a másiknak, aki az egyik lábát elveszítette a harcok következtében. Ezen gondolkoztam akkor, amikor közeledtünk a rahói kórház bejáratához. Ide rendszeresen jönnek a karitászos kisbuszok, s mindig nyílik is a főajtó, hogy a munkatársaink már régi ismerősként köszöntsék a gyermekosztály főorvosát, és átadják a kért és szükséges adományokat. Valami ilyesmit fogalmaztam meg magamban, hogy amikor majd az adományok átadása után azt a részleget is meglátogattuk, ahol a sérült katonákat ápolják, hogy tudjak valami értelmeset mondani, ami erőt adhat nekik: „A szívünk és imáink veled vannak ebben a nehéz időszakban. Reméljük, hogy a gyógyulásod folyamata gyors és zökkenőmentes lesz, és hamarosan újra jó formában leszel.” Lehet, hogy elsőre a kórháznak hozott orvosi eszközöket fertőtlenítőszereket hasznosabbak gondoljuk, de ezeknek az elrebegett szavaknak is van jelentősége és magának a látogatásnak is. Így ők is érzik, hogy van egy támogató közeg, vannak, akik gondolnak rájuk is, azokra is, akik már kiszolgáltatottá, gondozásra szorulóvá, „megsebzetté” váltak a háború miatt.
Amikor beléptünk az egyik kórterembe, ahol egy 20 év körüli, vékony testalkatú fiú feküdt, nem tudtam, hogy biztosan katona-e. De amikor felemelte a lábáról a paplant, az átvérzett kötések pillanatok alatt tisztázták bennem, hogy a repeszek okozta sebek gazdája bizony egy ukrán katona, aki túlélte a harcokat, de a nyomait magán fogja viselni egy életen át. És igen, ott már
Ekkor eszembe jutott az az orvosi eszköz, amit rendszeresen küldünk a katonákat ellátó kórházak számára, amivel képesek kitisztítani a szilánkokat a lövedékek által roncsolt testrészekből. Ez az adomány egy kicsi eszköz, azonban lehetővé teszi, hogy az elfertőződést, gyulladást megelőzzék, a sebet bezárhassák, és a katonák, ha a sérülések nyomait magukon viselve is, de túléljék a sérülést.
A Kárpátok hegyei között megbújó, festői szépségű Körösmezőn egy fűtetlen, megszolgált épületben önkéntesek varrják nap mint nap az alsóneműket, hálózsákokat és mobil hordágyakat a fronton harcoló sebesült katonák részére. Fiatal helyi és a háborús területekről ide költözött lányok elkötelezetten, önkéntes munkában varrnak a hideg helyiségekben, hogy szolidaritásukat kifejezzék, és enyhítsék a szenvedésüket az áldozatoknak.
Milyen sokféle áldozata van ennek a háborúnak… Könnyű szemet hunyni felette, és csak a „háború borzalmai” kifejezést használni, amely azonban nem adja vissza, hogy a megfelelő ruházat és felszerelés hiányától szenvedő sérült katonáktól, a férjüket elvesztő édesanyákon át, a nélkülöző, szűkös helyen lakó menekültek és a szegény körülmények között egyedül maradt idősekig mennyi szenvedést kell átélniük az embereknek. Igen, a mi célunk is hasonló, mint a körösmezői önkénteseké, hogy enyhítsük a szenvedésüket, hogy ne hagyjuk őket egyedül és ha kicsivel is, de az általunk vitt adományokkal mi is hozzájáruljunk a túlélésükhöz.
Összefogás – sok jelentése lehet e szónak, számomra a kárpátaljai útról hazafelé ez a szó a jövőt is jelenti. Az elkövetkező hónapokban a nemzetközi közösség és a helyi szervezetek együttműködése elengedhetetlen lesz a kárpátaljai helyzet javításában.
Ezért fontos, hogy úgy tekintsünk a háború következtében szükséget szenvedőkre, hogy miként tudunk összefogni az érdekükben, és közösen minél nagyobb segítséget adni.
Ennek egyik kiváló példája a Katolikus Karitász és a Lions Klubok közötti együttműködés, melynek keretében rengeteg kamion érkezett már Svédországból megrakva, élelmiszerrel, higiéniai csomagokkal, generátorokkal és sok hasznos eszközzel. Ezen a négynapos úton velünk tartott a Lions Kluboktól Patti Hill nemzetközi elnök vezetésével egy magyar-svéd-norvég delegáció, hogy látogatást tegyen Kárpátalján, azokon a helyszíneken ahová az együttműködés keretében eljutnak az adományaik. A háromnapos program keretében óvodákat, kórházat, menekültszállást, ingyenkonyhákat látogattunk meg, felkerestünk egy önkéntes központot, valamint hivatalos megbeszéléseket folytattunk. A küldöttség látogatást tett a beregszászi magyar konzulátuson, sőt a delegációt Ungváron Viktor Mikita Kárpátalja kormányzója is fogadta. Ezek a találkozások is fontosak az együttműködésekhez, amelyek gördülékenyebbé tehetik a segítségnyújtást, az adományok határon történő átvitelét és célba juttatását. Ne feledjük el, hogy továbbra is szükségük van ránk és az összefogásra.
A háború következményei Kárpátalján is jelen vannak; nem a harcok nyomait lehet felfedezni, hanem annak súlyos, hosszú távra kiható következményeit. A 20–30 kilométerenként felállított gépfegyveres katonai ellenőrző pontokon mindenkit megállítanak.
Reméljük, hogy hamarosan eljön a béke ideje, imádkozunk érte, amit viszont addig tehetünk még, hogy miként a helyiek sem adják fel a küzdelmet és a reményt, mi sem adjuk fel a reményt tápláló jelenlétünket és támogatásainkat.
Szerző: Zagyva Richárd
Forrás és fotó: Katolikus Karitász
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
