Lehet valaki bármilyen kitűnő orvos, nem számít, ha nácinak minősül?

Akit az Isten igazán megbüntet, annak elveszi az eszét, tartja a régi bölcsesség. Azt, hogy ez igaz, persze eddig is tudtam (másokon magam is de sokszor megtapasztaltam!), ám hogy mennyire, csak a minap tudatosult bennem, mégpedig a politikai inkorrektség jegyében való kirekesztés újabb esetei kapcsán, kiváltva ezekkel a címbeli kérdést.

Magyar Menedék - Ősmagyar

Itt van közülük mindjárt Kovács Ákos esete. Azért, mert úgy mert írni a szebbik nem igazi szerepéről, mint vagy hetven éve errefelé senki (kivéve Pozsonyi Ádámot, tekintettel „Keskeny Károly élete és kora” című kötetére), majd mindenfelől belemartak a nők legnagyobb ellenségei, a feministák. (Még az úgynevezett „nemzeti radikális” oldalon is előfordult ez bizony.) A legérdekesebb – helyesebben legtragikusabb – ebben a „mókában” – mert nekik ez csak egy „móka” persze –, hogy az égvilágon semmit nem cáfoltak az énekes által mondottakból, de kikiáltották minden rossznak.

Ugyanezt tették a minap Konrad Lorenzzel is. Persze nem szakmabeliek, azaz nem etológusok. Amint tudjuk, az etológia a biológiának az állatvilág viselkedésformáival foglalkozó területe. Lorenz e téren alkotott eredményeinek korszakos mivoltát eddig senki nem tagadta. Most akadtak viszont, akik azt mondták, ácsi, mondván, Lorenz 1938-ban felvételét kérte a német nemzetiszocialisták pártjába, ezért aztán megvonta tőle a doktorátust a salzburgi egyetem. Nem számít, hogy a német tudós 1973-ban a magatartáskutatásban elért eredményei miatt Nobel-díjat kapott!

Kész őrület, amiben élünk. Nem, nem nyitok vitát itt és most a nemzetiszocializmusról. Pro és kontra ki-ki gondoljon róla, amit óhajt. Én csak egyet mondok: legyenek valakik akármekkora antinácik is, akkor sem tehetnének ilyet joggal. Mondják akkor azt, hogy szerintük Lorenz, pláne fiatalon, politikailag megtévedt. Kész, punktum. De ennek mi köze az etológia területén nyújtott erőfeszítései elismeréséhez? Szabó Dezső után szabadon: ha kiderülne a rheimsi katedrális építőjéről, hogy perverz családapa, idült alkoholista volt, leromboltatnánk alkotását, vagy nem lépnénk át többé a kapuját?

De hogy végül egy személyes példával is éljek. Nemrég jelent meg a Trianoni Szemle Évkönyve, benne egy írásommal Kuthy Lajos elfeledett „Hazai rejtelmei”-ről. A minap hallom, hogy valaki azzal állt elő: „Minek kellett benne a Tompót szerepeltetni, hiszen ő egy nyilas, náci?” Csattanós válaszban részesült: „Miért, rossz ez az írása?” Érdemi reakció erre természetesen már nem volt, legfeljebb csak egy „nem, de…”.

Megmondom őszintén, egyre nagyobb aggodalommal nézek a jövő felé. Mintha az efféleképpen viselkedők nem lennének egészen normálisak, ráadásul egyre hangosabbak. Eddig úgy tudta a magamfajta földi halandó a régi rómaiaktól, hogy „qui bene distinguit, bene docet”. Aki jól meg tudja különböztetni egymástól a dolgokat, az tud jól tanítani. Más szóval, mindent és mindenkit a maga helyén kell kezelni. A kérdés csak, hogy az élők és holtak felett az effajta notóriusan ítélkezők mikor fognak rájönni erre, főként maguktól?

A kérdés persze költői. Éppen végeztem Pozsonyi Ádám legújabb kötete (Irgalom atyja, ne hagyj el!) elolvasásával. Egyik elbeszélése végén olvasom: „Annak a belátásához, hogy nem vagyok nagy ember, nos, ehhez egy kicsit nagy embernek kell lenni.” Márpedig a Kovács Ákost, Konrad Lorenzet vagy szerény magamat ekként elítélőkre sok minden mondható, de az azért mégsem, hogy „nagy emberek”.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »