Londoni forradalom: a Tottenham hatalomátvétele

Londoni forradalom: a Tottenham hatalomátvétele

A Premier League 32. fordulójának záró mérkőzésén olyasmi történt, amire 1990 februárja óta nem volt példa: a Tottenham Hotspur harminc nyeretlen mérkőzés után újra nyerni tudott a Chelsea otthonában. A győzelem egyben szimbolikus siker is: Mauricio Pochettino vezetésével London első számú csapatává nőtte ki magát a Tottenham. Út a csúcsra. Christian Eriksen bombagólja és Dele Alli duplája kellett hozzá, hogy a Tottenham a legutóbbi 20 meccsén megszerezze második idegenbeli győzelmét az angol bajnokság hat legjobb csapata ellen.

„Ahhoz, hogy győztes mentalitású csapatot építs, olyan stadionokban kell nagy eredményt elérned, mint a Bernabéu vagy a Stamford Bridge – kezdte a mérkőzés utáni sajtótájékoztatóját Mauricio Pochettino. – Ebben a szezonban mindkettő sikerült. Amikor négy évvel ezelőtt a Tottenhamhez kerültem, a klubbal az volt a közös célunk, hogy közelebb kerüljünk az angol labdarúgás nagy négyeséhez. Ez volt az elsődleges célkitűzésünk, és az elmúlt éveket, no meg a mostani szezont is figyelembe véve elmondhatjuk, hogy sikerült. Az első magunk elé kitűzött célt elértük.”

A Tottenham menedzsere azonban azt is világossá tette, hogy csak ugródeszkának tekinti a jelenlegi sikereket. 

„Amikor közel vagy a csúcshoz, sokkal nehezebb még feljebb lépned, mint amikor alulról épít­kezel. Sokat kell beszélnünk egymással a jövőről, sokat kell beszélnünk Daniel Levy klubelnökkel is, aztán majd meglátjuk, mire jutunk. Az elmúlt négy évben a klub minden területen előrelépett: játékminőségben, játékosállományban, infrastruktúrában. A következő szezonunkat már a saját, új stadionunkban kezdhetjük meg, ami fantasztikus lehetőségekkel kecsegtet. Tele vagyok ötletekkel azzal kapcsolatban, hogyan tudunk még magasabb szintre lépni, és hamarosan meg is osztom ezeket a klubvezetéssel” – beszélt a jövőről a vezetőedző. 

Bár fényesnek tűnik a Tottenham jelene, furcsa kettősség jellemzi a klubot. 

2008. február 24-én történt, hogy a csapat hátrányból felállva fordított a Chelsea ellen, és 2–1-es sikerével megnyerte a Ligakupát. Azóta a klub kirúgta Juande Ramost, majd Harry Redknapp és Gareth Bale vezetésével egy rövid, de izgalmas szakasz következett, hogy aztán André Villas-Boas és Tim Sherwood irányítása alatt újra letérjen a helyes útról a klub, és visszaessen a középszerűség felé. Ekkor, 2014-ben talált egymásra Mauricio Pochettino és a Tottenham, és az azóta eltelt négy évben folyamatos az előrelépés, a fejlődés. Ugyanakkor a mögöttünk álló évtizedben a Tottenham változatlanul nem nyert semmit, egyetlen kupa sem került a vitrinbe. 

Ugyanezen időszakban a Chelsea 11 vezetőedzőt fogyasztott el. Guus Hiddink kétszer is vezette a csapatot, rövid periódusokban találkozhattunk Rafael Benítez és Roberto Di Matteo nevével, ugyanakkor mindketten nagy nemzetközi serleget nyertek a klub számára. Carlo Ancelotti és José Mourinho is hiába nyert bajnokságot a klubbal, egy éven belül mindketten lapátra kerültek, és most ugyanebbe az irányba halad Antonio Conte hajója is. Az olasz menedzser nincs kibékülve a Chelsea játékospolitikájával, és egyre feszültebb a viszonya Roman Abramoviccsal.

„Nem ez a megfelelő pillanat, hogy felhozzam, de már korábban megmondtam, hogy a klub játékospolitikája nem áll összhangban a kitűzött célokkal. Ugyanakkor profikhoz méltóan folytatni kell a munkát. A szezon végéig igyekszünk a legjobb teljesítményünket nyújtani, mindazonáltal nem véletlenül állunk ott, ahol: nyolc ponttal leszakadva a Bajnokok Ligáját jelentő negyedik helytől. Ha ott vagyunk, az azért van, mert ezt érdemeljük. De nem adtuk még fel, meg kell próbálnunk elérni a Bajnokok Ligája-szereplést érő helyezést, minden mérkőzésen nyernünk kell, hogy beérjük a Tottenhamet vagy a Liverpoolt. Meglátjuk, hogyan alakulnak majd a dolgok” – fogalmazott Conte, aki a jövőjét firtató kérdésekre már nem tudott ilyen határozott választ adni. 

„Nem tudom, nem beszéltünk még erről a vezetéssel. A klubot kell kérdezni ezzel kapcsolatban, nem engem. De megismétlem, az én feladatom, hogy dolgozzak, és ezt meg is teszem a nap huszonnégy órájában. Én ennyit tehetek, a klubnak kell döntenie, viszont én nem aggódom.” 

Pedig aggódhatna az olasz mester – az elmúlt tíz évben lezajlott tizenegy edzőváltás legalábbis ezt sugallja. 

Ami viszont a klubot illeti, tényleg meglehet a nyugalom: amíg az említett időszakban a Tottenham egyetlen trófeát sem nyert, addig a látszólag folyton hánykolódó Chelsea háromszor nyerte meg a Premier League-t, háromszor az FA-kupát, és egyszer-egyszer a Ligakupát, a Bajnokok Ligáját és az Európa Ligát. 

A futball rengeteget változott a kétezres években, ami részben magyarázattal szolgál a Chelsea teljesítményére is. 

A jelen kudarcai nem követelnek akkora árat, mint a múlt hibái: a Manchester United 1968-ban még BEK-győzelmet ünnepelhetett, majd 1974-re kiesett az angol első osztályból is. Ugyanennyi időre volt csak szüksége a Leeds Unitednek is egy európai kupadöntőt követően, hogy 1982-ben a másodosztályba kerüljön. 

Ahogy a Chelsea fenti eredménysora is mutatja: a szuperklubok természete más, mint a feltörekvő tehetségeké. Mára egyszerűen túl nagyok a bukáshoz. Ha egy edzőváltás vagy néhány rossz átigazolás meg is viseli a klubot, a rendelkezésre álló erőforrások mindig kihúzzák a csávából a klubot. 2016-ban a Chelsea egészen a bajnoki tabella tizedik helyéig süllyedt – egy évvel később bajnoki címet ünnepelhetett a klub.

A rendszerváltás a futballban sem megy könnyen: a Manchester City százmilliós befektetésekkel is csak lassan ért fel a csúcsra, az Arsenalnak pedig a modern futball egyik legnagyobb formátumú menedzsere kellett hozzá. Rövid ideig szinte bármelyik futballklub sikeres tud lenni, emlékezhetünk a Leeds, az Everton, a Newcastle, az Aston Villa sikereire, a Blackburn vagy a Leicester PL-szárnyalására. De ahhoz, hogy valaki az elit része legyen, folyamatos és fenntartható befektetésre, minőségre van szükség – meg persze arra, hogy a csapat kihasználja az elit időleges megingásait, ahogy az a Manchester United esetében történt, vagy ahogy az a Chelsea esetében történik. És ahogy a Tottenhammel is – fordított előjellel. 

A londoniak Pochettino érkezése óta mindössze nettó 33 millió fontot költöttek az átigazolási piacon, míg a források jelentős részét a stadionfejlesztésre fordították – ahogy egyébként az Arsenalnál is történt. Pochettinóban is megvan az a képesség, hogy a fiatal tehetségeket sztárokká nevelje, így biztosítva az eredményességet, a pénzügyi stabilitást és a versenyképességet. 

Idegenbeli győzelmével a Totten­ham előnye nyolc pontra nőtt a Chelsea-vel szemben, és mivel már csak hét forduló van hátra a bajnokságból, feltételezhető, hogy a sorrend nem változik majd, a BL-helyek sorsa eldőlt. Ez egyben azt is jelenti, hogy Abramovics csapata három szezonból kétszer lemarad a Bajnokok Ligájáról. 

A Bajnokok Ligája-bevételek, a nemzetközi presztízs, a fokozódó belső ellentétek, és az elmúlt évek káosza után mára kijelenthető: London első számú csapata immár nem a Chelsea, hanem a pályán és azon kívül is szisztematikusan építkező Tottenham Hotspur. 

Hegedűs Henrik


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »