Sokat hallottunk már nagyeszű holotörténészeinktől a nyilas „vészkorszak” borzalmairól, amit időnként különböző, „hitelesebbnél hitelesebb” tanúvallomásokkal próbálnak fogyaszthatóbbá tenni a bulvármédián keresztül trenírozott nagyközönség számára (lásd pl. Heller Ágnes vagy Korda György beteges hazudozásait).
Olyan hiteles tanút azonban még nekik sem sikerült ezidáig felmutatni, mint amilyen Brunner Oszkárné volt. Vallomását az 1972-ben a Budapest Főváros Levéltára által kiadott Források Budapest múltjából c. sorozat III. kötete közölte. Az ún. Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálására Alakult Bizottság előtt egyebek mellett nem kevesebbet állított, minthogy őt és hét társát kivégezték, de ezt is képes volt túlélni. Később ráadásul a kórházban a száját is bevarrták, de bevarrt szájjal is tudott olyat mondani a gonosz nyilasoknak, amivel könnyedén becsapta őket. Brunnernének a számokkal is meggyűlt a baja. December 12. után 10 nappal nála már január 8. következett. A szavában való kételkedés persze nyilván durva antiszemitizmusnak és egy zsidó holokauszt előkészítésének számít. Hihetetlen kalandjain alább szörnyülködhetünk:
„1944. december 12-én engem, férjemet és két alkalmazottamat (Schuller Lázár, Rejtő István) a fent említett nyilas házba hoztak. Később még 5 alkalmazottamat (Unger Magda, Eisenbergerné, Blumm Rózsi, Blumm Ella, Grünhut Edit) szintén ide hozták. Ezenkívül még két alkalmazottamat is elvitték, de azokat vissza is engedték, mivel tudták igazolni magukat, mint menekültek. Férjem és engem többrendbeli zsidó bujtogatással és zsidóvagyon rejtegetésével vádoltak. Mikor bevittek, férjemet és engem is nagyon összevertek. Még akkor este Schuller Lázárt és még egy embert kivégeztek. Ekkor este úgy menekültem meg, hogy másnak a háta mögé bújtam és csak másnap reggel vették észre, hogy én is ott vagyok. Puskatus és rúgások közepette még 10 napig ott voltunk. Ezután következett a kivégzés. Az oroszok közeledtére kijelentették, hogy zsidók, most meg fogtok halni. Ekkor 8-án a fürdőszobában voltunk, és onnan két férfit felvittek a zárkába, majd közülük az egyiket kivégezték. Minket pedig nyolcunkat kivittek az udvarra, és kettesével kivégeztek. Nekem úgy sikerült megszabadulni, hogy mikor meglőttek, a számat érte a lövés. Mikor elvágódtam, a rendőr, aki a kivégzésen részt vett, megkérdezte, na megdöglöttél-e már? Erre én nem feleltem, hanem mikor elment, négykézláb kúszva átmásztam egy másik udvarba, ahol német katonák voltak. Ezek mikor a nyilasokat értesíteni elmentek, kiszaladtam a kapun, és a Maros utcában egy udvarra szaladtam be, egy kis éjjeliőrházba, ahol két rendőr és egy öreg ember volt. Innen a rendőrök a Maros utcai kórházba vittek. Itt bevarrták a számat, és elsősegélyt nyújtottak. 1945. január hó 12-én a nyilasok körülvették a kórházat, és engem, mivel azt mondtam, hogy bombasérült keresztény vagyok, nem bántottak. Ott feküdt még 4 súlyos beteg, akik nem tudtak elmenni, azok maradtak. Ide bejött Pokornyi vezető nyilas testvér, és a többi négyet kivégezte. Akik az udvaron voltak, azokat is kivégezték. Én ott maradtam a házban. 6 nap után azonban átvittek a János szanatóriumba, mivel nagyon jajgattam és orvosi kezelésre volt szükségem. Itt addig maradtam, amíg elfoglalták a felszabadító csapatok.”
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
