Ne terelj, Mucikám, ne terelj!

Ne terelj, Mucikám, ne terelj!

A Me too jelenség, ha nem teremtett is azonnali és acélos politikai akaratot a zömmel férfi döntéshozók részéről a nők elleni erőszak felszámolására, annyit elért, hogy a problémát többé nem lehet szőnyeg alá söpörni. Az isztambuli egyezménytől és a gendermumustól rettegő Magyarországon sem. Csakhogy a feminizmus története során végighúzódó jelenség: ha elérünk egy halovány sikert, rögtön jön, ágyúval verébre módon, a backlash, azaz a visszacsapás. Ennek három megnyilvánulását is tapasztalhattuk a napokban.

A szokásos hímsovén fröcsögések mellett elszórtan már októberben, az első „Me too”-posztok után megjelentek, majd mostanra még többen lettek a fanyalgók és a kényszeres különvélemény-gyártók, akik több felbátorodó áldozatot mégis hallgatásra késztetve „divatmetoo”-ról kezdtek okoskodni. Hát persze, a zaklatási vagy abúzusélmény már csak olyan, mint a Birkin táska vagy a Manolo Blahnik cipő. Ha az egyik nőnek van, a másik is akar magának – hiszen ezzel olyan menővé lehet válni! Mindenki a figyelemnek erre a formájára vágyik, nemdebár?

Erre a tendenciára rezonált január 1-jén a HVG-ben Hercsel Adél Áldozatok áriája című írása, amiben a szerző „áldozatkultuszról” beszélt. Jól látja, hogy a Me too önmagában kevés a nők helyzetének jelentős javítására, de talán mégsem kellene az útnak indulókat az első lépéseknél elgáncsolni azzal, hogy a sokaknak megkönnyebbülést hozó és erőt adó online vallomásokat, beszélgetéseket „ventilálássá” fokozzuk le. Áldozatnak támogató szavakat – vagy semmit! Apropó, áldozat. Elhiszem, hogy sok nőnek nem szimpatikus a szerep, de (ahogy a „szexmunka” kiszolgáltatottságából sem) puszta szómágiával nem lehet belőle kitörni, illetve másokat kisegíteni. Ahhoz, hogy valaki áldozatból túlélővé váljon, elengedhetetlen az emberi méltóságának visszanyerése. Ennek első lépése annak tudatosítása, hogy nem ő a felelős azért, ami történt vele, az nem az ő szégyene, hanem az elkövetőé. Erről külső megerősítést csak akkor tud kapni, ha „ventilál”.

A legtöbb félreértést a Me too kapcsán az okozza, hogy – mint Hercsel is utal rá – a hashtag alatt, elmozdulva a munkahelyi zaklatástól a nők elleni erőszak szélesebb spektruma felé, sokféle, eltérő súlyosságú esetet osztottak meg a felhasználók: az alkalmi beszólástól a családon belüli erőszakon át a nemi erőszakig és a gyerekkori szexuális abúzusig. Ezek valóban nem „egyforma katasztrófák”. Ugyanakkor mégis közös bennük, hogy felsőbbrendűség-, illetve jogosultságtudatból fakadó, elfogadhatatlan határátlépések: a zavartalan munkavégzéshez, a nyilvános terek zavartalan használatához és az otthoni biztonsághoz mindenkinek joga van. A diskurzus több résztvevője azonban a fogalmak, a különbségek és a hasonlóságok tisztázása helyett további, az erőszak spektrumán kívül eső jelenségek behozatalával fokozza a zűrzavart, hitelteleníti el az áldozatokat. Hercsel például iderángatja a „másnap megbánt aktusok” toposzát (amikből, mint tudjuk, a hazug cédák utólag rendre nemi erőszakot kreálnak). Ezt már unásig ismerem, ám Skrabski Fruzsinának sikerült meglepnie. Ellentétben a lombikprogramról szóló vitával, ezúttal nem kellemesen.

A Me too körüli diskurzusban is rendre megjelenik a nemtelenítés igénye. Azaz a követelés, hogy a zaklatást általános emberi, és ne jellemzően női problémának tekintsük – holott utóbbi nem zárja ki annak elismerését, hogy férfiak is válhatnak zaklatás áldozatává. Téves az elképzelés, miszerint azokban az országokban, ahol előrébb jár a munkahelyi szexuális zaklatás elleni küzdelem, a férfi áldozatok hátrányt szenvednek. Például 1993-ban Kaliforniában egy Sabino Gutiérrez nevű férfi, akit női felettese zaklatott, és akit az eljárásban a feminista ügyvédnő, Gloria Allred képviselt, pert nyert azon az elven, hogy a hátrányos megkülönböztetéstől való mentességhez mindenkinek joga van. A munkahelyi szexuális zaklatás a hatalmi viszonnyal való visszaélés. A legfontosabb eleme, hogy az áldozatnak van-e lehetősége a megtorlás kockázata nélkül nemet mondani. A főnöknő ebben az esetben alaposan keresztbe tett a hozzá nem vonzódó, közeledéseit visszautasító férfinak. Skrabski Fruzsina azonban abszurd mértékben kiforgatta a zaklatás fogalmát, gúnyt űzött a valódi áldozatokból, beleértve a zaklatás férfi áldozatait is. „Az apák elcsábításáról sem beszélünk eleget, pedig családok mennek rá erre. Sok eszköze van egy nőnek a munkahelyen vagy másik külső környezetben, hogy elcsábítson egy apát. Otthon pelenkaszag, másodállás és leckeírás vár, én viszont a szabadságot adom neked – súgják a férfinak. Ez is zaklatás, ez is Me too, amivel férfiak jöhetnének elő” – nyilatkozta a Heti Válasz december 21-ei számában.

http://mno.hu/

Hol is kezdjem? Ott, hogy a félrelépés nem egy, a családra háruló és azt szétromboló külső csapás, hanem azt a család egyik tagja, jelen esetben a családapa követi el? Vagy ott, hogy a párkapcsolatért, illetve házasságért a partner/férj tartozik felelősséggel, és (akármilyen kifogásolható szerintem is nem független emberrel kikezdeni) nem a harmadik személy? Vagy inkább ott, hogy állítólag férfigyűlölő feministaként nem értem ezt a férfiakat saját akarat nélküli, ellopható tárggyá, ostoba ösztönlénnyé alázó szemléletet. A férfiak tényleg nem képesek felelősséget vállalni és nemet mondani? És tényleg annyi eszük van, hogy csak a gyerekvállalás után csodálkoznak rá, hogy a csecsemő nem szobatisztán és érettségivel jön a világra? (Azt már csak halkan kérdezem, hogy mindez hol fér bele a konzervativizmusba, a felelős családfő képébe?) Vagy mondjam a lényeget, hogy egy külső afférnak – értem én, hogy védeni akarjuk a rajongásig szeretett férjet, így könnyebb azt a repedtsarkút okolni, de – köze nincs a zaklatáshoz? Egy olyan kolléga közeledése, aki nem a felettesünk, következmények nélkül visszautasítható. A vágyott és élvezett szex nem egy kategória a zaklatással akkor sem, ha adott esetben erkölcstelen. És a csinos ruha jelentette állítólagos csábítás nem említhető egy lapon az erőszakoskodással, zsarolással, megfélemlítéssel.

Ám az erőszakot relativizálók versenyét még ezek után sem Skrabski nyerte. Havas Henrik Kálmán Olgával folytatott beszélgetése legelején aktuális olvasmányán keresztül azt nehezményezte, hogy a média balesetek helyett a zaklatás, az erőszak témájával, azon belül az ő ügyével foglalkozik. Az is egy dolog, a zaklatási vádat a kérdések megkerülésével és pökhendi modorral lehet-e a legmeggyőzőbben elhárítani. Halott gyerekeket becitálni az egyébként is a lényegről ezer szerteágazó irányba elkanyarított válaszokba mindennek a legalja.

 Nemcsak arról van itt szó – miként Kálmán is rámutatott –, hogy baleset és bántalmazás nem összehasonlítható, hanem arról is, hogy a szembeállítás már megint láthatatlanná teszi az alanyt: az elkövetőt, akinek van lehetősége eldönteni, hogy tettét véghezviszi-e. Ellentétben a balesettel, ahol nincs döntéshelyzet és sokszor felelős sem, a hűtlenség döntés. A zaklatás és az erőszak is döntés. Ezek nem ösztönös késztetések vagy véletlenszerű katasztrófák, hanem a jogosultság tudatában, illetve hatalmi pozícióban levő elkövető saját, önálló, tudatos döntései. Ahogy tudatos döntés az is, ha a férfivendég lazán „Mucikám”-nak szólítja a riporternőt, és személyeskedő párbeszédbe próbálja bevonni. Más kérdés, hogy a következmények – a házicseléd, az állás vagy a személyes hitelesség elvesztése – már kevésbé népszerűek.

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »