"Nincs az a gyűlölet, még ha az ördögé volna is, mely neki árthatna: mindent megszégyenített"

"Nincs az a gyűlölet, még ha az ördögé volna is, mely neki árthatna: mindent megszégyenített"

Áldott húsvétot kíván a Kuruc.info szerkesztősége minden kedves olvasójának, szerzőjének, támogatójának, és minden nemzettársunknak a Kárpát-hazán belül és kívül!

Saját szavainknál az ünnephez illőbbnek tartjuk Prohászka Ottokár későbbi székesfehérvári püspök 1887-es szavait. Az írás a Schütz Antal szerkesztette, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozat Élet igéi II. – Az Úr ünnepei című XVII. kötetében olvasható.

«Az ő sírja dicsőséges leszen»
(Iz. 11,10)

Azok, kik az első húsvét napján Krisztus sírjához men­tek, egy rendkívüli síremléket láttak ott: nem földbeszúrt keresztet, nem kőszobrot, hanem ragyogó angyalt! A fölfor­dított sírkövön nem volt fölírás, melyből meg lehetett volna tudni, hogy ki fekszik itt, hanem a fölírás helyett hangzott az  angyal szava: «A megfeszített názáreti Jézust keresitek? Föltámadott, nincs itt» (Márk 16, 6). A közönséges temetők­ben, ha még oly pompás sírkövekkel, keresztekkel és szobrok­kal ékeskednek is, mindig csak ezt olvassuk : «Itt nyugszik».  Megállsz például kis sírhant mellett, keresztjén olvashatod:  Itt nyugszik ez meg ez, meghalt 5 éves korában; mégy tovább, ott olvasod : Itt nyugszik ez meg ez, meghalt 77 éves korában;  de ha nincs is a keresztre semmi írva, ha leszakadt karfája,  mégis tudod, hogy ez a rozoga kereszt azt hirdeti, itt nyugszik valaki. De Krisztus sírján — nem olvasod, hanem hallod; s hallod az angyaltól: föltámadt! Ez az egyetlen, páratlan sír, Krisztus Urunk sírja! S azért, mert egyetlen, páratlan, nyerte a próféta hallatlan dicséretét: és az ő sírja dicsőséges lészen. Ezen sírnak dicsősége a legnagyobb dicsőség, mely Krisztust érte s mely Krisztus Urunk által reánk is kiáradt. Kérlek, k. k., vegyük jól szemügyre ezt az egyetlen, páratlan sírt. Nincs benne rothadás, nincs romlás. Tekintsünk bele bátran, nem kell félnünk, hogy összeborzadunk.

De Krisztus föltámadt. Sötét, fergeteges, borzalmas, ke­gyetlen éj után fölkelt ragyogó napja. Kiszenvedett teste meg­dicsőült, mennyei szépség ömlik el rajta, szemeiből a boldog­ság sugárzik. Testét baj, sérülés nem érheti, nem fázhatik, nem vérezhetik, szemei ezentúl nem sírhatnak, ajkai nem panasz­kodhatnak; kard, fegyver nem sértheti, vadállat, villám nem ijesztheti; a tövis ha érhetné szent fejét, rózsává kivirágoz­nék, sebei mint drágakövek tündöklenek. így emelkedik ki a sírból — sírja dicsőséges lészen!

Ki hallotta azt valaha, hogy sötét éjfélre verőfényes dél következzék, hogy a január hó fagyát egyszerre a május leg­szebb, legillatosabb estéje váltsa föl, hogy az erdőre és a rétre ráfagyott jégcsapok egyszerre eltűnjenek s helyükbe tarka virág, lomb és madárének lépjen? Ó, az első húsvét napja ily csodálatos nap volt! Arra a borzalmas éjfélre, melyben az Üdvözítő lelke vigasztalan s elhagyottan gyötrődött a kereszt­fán, egyszerre az öröm verőfénye következett, — a szenvedés­nek s üldözésnek fagyát, melyben szent szíve elszorult, a de­rült, háborítlan boldogság váltotta föl. Az Úr Jézus szent lelke szabadon föllélegzett, szent teste és sebei pedig soha nem tűnő ifjúságban és szépségben fölragyogtak. Örvendünk mi is ennyi dicsőségen, ha nem is fogjuk föl egészen Krisztus Urunk örömét. Soha több oka nem volt embernek örvendeni, mint neki; mert a halandó emberre bármennyi öröm után sötét sír vár, amely bármint koszorúzzák is, a bánkódás és a siralomnak földbe mélyedt háza marad; de Krisztus öröme és dicsősége oly nagy, hogy az ő sírja is dicsőséges lett — és az ő sírja dicső­séges lészen.

2. A föltámadás Krisztus Urunk legnagyobb dicsősége; mert ez a föltámadás minden ellenségén, minden irigyén, min­den üldözőjén kivívott fényes győzelme. K. k., valami elgondolhatlan nagy diadal, melyet Krisztus föltámadása által minden néven nevezendő ellenségei fölött kivívott. Krisztus Urunk úgy jött le a földre, mint ki nem a földről való volt; mindazok, kik hajlamaik szerint éltek, nem szívelhették az Urat; mindazok, kiknek a jó élet Isten és törvény nélkül tet­szett, azoknak Krisztus szava kiállhatatlan volt; akik nem szerettek oda túlra nézni, hol pokol és mennyország vagyon, azok mind ellene zúdultak, a nagyok és hatalmasak pedig fél­tették tőle földi érdekeiket. Krisztus Urunk épp ezért vajmi elhagyottan állt, s a világot ellenségének mondja. S világ alatt ért minden hatalmat, mely Istennel ellenkezik, a királyok és főurak hatalmát, mely nem akar hódolni Istennek, a hadsere­gek fegyverét, a gazdagok pénzét, az Istentől elfordult embe­rek szenvedélyeit, a zsidók konokságát, árulkodását, irigysé­gét, gyűlöletét. Mindez Krisztus ellen sorakozott. S élükön ott áll Krisztus ellenségeinek feje, maga az ördög s az egész pokol, az a tengernyi gonoszság, az az elfojtott gyűlölet, mely meg­
semmisítene mindent, Istent, Krisztust, embert, világot, ön­magát! Üldözőbe fogta Krisztust e rettenetes hadsereg: jöj­jetek, keserítsük, gyalázzuk, rágalmazzuk, kínozzuk ezt a Megváltót, marjuk ki a világból. S úgy is tettek! De Krisztus föltámadt, s mint a polyva a viharban, szétporzik minden ellensége. Mindent tettek vele s kiszenvedte; végre a halálba fojtották; most — gondolták — megtörtük; de Krisztus legyőzte a halált is. Legyőzte a törvényszéket, mely őt halálra ítélte; a lándzsát, mely szívébe fúródott, a római katonákat, kik sírját őrizték, a lepecsételt kősziklát, mely sírját zárta, ördögöt, ki őt zsákmányának tekintette, a poklot, melyből a pátriárkák lelkeit kiragadta; mindent, mindent — az ő sírja dicsőséges lészen.

Nincs az a börtön, melybe vethetni: áthatol vason, kö­vön; nincs az a hadsereg, melynek fegyvere érhetné; nincs az a gyűlölet, még ha az ördögé volna is, mely neki árthatna: mindent megszégyenített.

Ha a föld mélyébe zárták volna, Krisztus megtörte volna ezt a zárat is; mert a föld, a holtak nyughelye, nem tarthatta vissza az élet urát, a halál legyőzőjét, a föltámadt Krisztust. Istenem! mily diadalkaput emeltél Krisztus Urunknak, a vi­lág, a halál, az ördög legyőzőjének? Mily diadalmi zászlót ad­tál kezébe, mily koronát tettél fejére, mily pompába öltöztet­ted, mily trónra ültetted! Mily hódolattal járul hozzá az angyalok serege, akik énekelve kérdezték, kicsoda az az erős, le­győzhetetlen hős? kicsoda a dicsőség királya? s felelték: az Isten báránya az, aki méltó, hogy nyerjen tőlünk imádást, hódolatot, dicséretet, áldást, mindörökké! Mily hódolattal járult hozzá valamennyi kiszabadított lélek! Mint áldották Istenüknek, Uruknak, szabadítójuknak! Azon húsvéti éjen, midőn Krisztus sírja megnyílt, megrendültek a sirok, mintha meg akartak volna nyílni; érezték, hogy nem fognak örökre zárva maradni; s az egész természet, melyről Szent Pál mondja, hogy a bűn átka alatt nyög, s hogy ez átoktól valamikor fölsza­badul, megrendült, midőn fölszabadítója, az Úr Jézus Krisz­tus halottaiból föltámadt.

3. Amily dicsőséges ez az első húsvéti föltámadás az Úr Jézusra nézve, oly dicsőséges az ránk nézve is.

Az Úr Jézus síremléke az első húsvétkor egy ragyogó an­gyal volt, s a síremlék fölirata helyett ott volt az angyal szava: «Föltámadt, nincs itt!» Az Isten a világ végén, midőn már minden ember meghalt, annyi sok millió és millió sírra szinte egy angyalt rendel, a föltámadás angyalát. Ennek az angyal­nak nagy harsonája lesz; belefúj, s az Isten e hatalmas szavára fölébred minden halott, s jön ítélőszéke elé. «Holtak, ébredje­tek fel s jöjjetek az ítéletre* — ez lesz a mi húsvétunk, a mi föltámadásunk. A húsvétvasárnap mindkét hitcikkely ünnep­napja, az egyiknek, mely így szól: Krisztus harmadnap halot­taiból föltámada, a másiknak, mely így szól: hiszem a testnek föltámadását. Lehetetlen e kettőt szétválasztani; amily bizo­nyos, hogy Krisztus föltámadt, oly bizonyos, hogy én is föl­támadok. Borzadok, ha rágondolok; mert nem tudom, milyen lesz az az én föltámadásom; mert nem tudom, hogy mint fo­gom akkor ezekkel a szemekkel, amelyekkel ma titeket s e templomot látom, a világ valamennyi népét látni; hogy fo­gom majd akkor a harsona szavát hallani füleimmel, melyek most ugyanazt hallják, amit akkor hallani fognak: «van föl­támadás». Pedig úgy lesz; ha csodálkoztok, halljátok csak, amit Krisztus mondott a bámuló zsidóknak: «Ne csodáljátok ezt; mert eljön az óra, melyben mindnyájan, kik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát, és eléjönnek, kik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet föltámadására» (Ján. 5, 28 29).

Mit mondjak erre mást, mint hogy «hiszem a testnek föltámadását». Az egész világ azt felelte rá, kezdve Szent Péte­ren, Szent Pálon… Halljad csak e tüzeslelkű Szent Pál sza­vát : ((Mindnyájan föltámadunk… Rögtön, egy pillanatban, a végharsonára; mert megriad a harsona, s a holtak föltámad­nak rothadatlanul» (I. Kor. 15, 51 52).

De ezt fogod tán mondani:  «Jaj, be síri gondolatok! hogyan is illenek a húsvéti örömhöz?» Nemcsak síri gondola­tok, de dicsőséges gondolatok is ezek; mert Krisztus sírja di­csőséges sír; s mi is minő feltámadást várunk? nemde dicső­ségest? Nézd, k. lélek, itt áll a keresztút, itt újjászülettél, Krisztus dicsőséges testébe beoltattál; ő a test feje, te vagy a tagja, míg tagja maradsz, addig te is a fejnek, Krisztusnak di­csőséges föltámadásában részesülsz. Mert nem lehet, hogy a fej megdicsőüljön s a tagok rothadjanak. Míg te keresztségi fogadalmaidat megtartod, míg ellene mondasz az ördögnek s minden igyekezeteinek s minden pompáinak, addig Krisztussal győzesz, s te tudod jól, hogy Krisztus Urunk győzött dicső­séges föltámadása által. Ott áll a gyóntatószék, ami romlás és rothadás van lelkeden, kívánságaidon, testeden, szavaidon, menj oda s törleszd, gyógyítsd; a dicsőséges föltámadásban nem lehet a lélek vagy a test fekélyes, mert a dicsőséges föltá­madás annyit jelent, mint romlatlanságot. Csak az ép lélek támad föl dicsőségesen; a rothadt, fekélyes, vagyis bűnös lé­lek, az is föltámad, de gyalázatára. Nézz ide az oltárra, itt az Oltáriszentség. Jézus Krisztus velünk egyesül, magát belénk oltja. Tudod-e, mi a többi közt neve az Oltáriszentségnek? «A jövendő dicsőség zálogának» mondjuk. Valamint a hitvány vad fába beoltjuk a nemes ágat s akkor az egész fa nemesül: úgy tesz Krisztus velünk, belénk oltja halhatatlan dicsőséges testét, hogy mi is, ha nem is mindjárt, valamikor halhatatla­nok s dicsőségesek legyünk.

4. Tehát dicsőséges föltámadást emleget előttünk Krisz­tus Urunk föltámadása; dicsőségest. . . egy biztos, egy el nem maradó, dicsőséges föltámadást! Mi lesz belőlem a dicsőséges föltámadásban? Kérlek, k. h., meg ne ütközzetek egy nagyon is közönséges hasonlaton, melyet e kérdésre, hogy mi lesz be­lőlem a dicsőséges feltámadásban, feleletül fel akarok hozni. Bármely bokron láttál már hernyót kúszni, nézd csak, mily tehetetlen, csúnya állat, alig mászik egy levélről a másikra; mit ismer az a világból? egy darabka földet, azt a kis bokrot. Mit csinál? eszi, rontja azt a levelet, melyhez tapad, folyton reszeli s fűrészeli; kevés öröme lehet, de annál több ellensége, madár, ember, állat üldözi, tapossa. Végre, miután elélt egy hónapig, megunja az evést, csúnya, sápadt, színtelen lesz, elmászik valami szögletbe vagy a földbe, ott gubót fon magá­nak: ez a gubó mintegy az ő koporsója. De ha a telet áthúzta a földben, egyszerre megnyílik a gubó, s egy gyönyörű színes lepke száll ki belőle; nem mászik, hanem repül, bejárja a vilá­got, hegyen-völgyön, messze-messze föl az ég felé száll, nem kell neki a csúnya, érdes levél, csak virág, belőle szív mézet, illatot. Ó, mily nagy változás!

Keresztény hallgatóim! Így változunk mi is át a dicső­séges föltámadásban. Ebből a nehézkes, beteges testből hal­hatatlan, szenvedésre képtelen test válik, mely nincs e gö­röngyhöz kötve többé, hogy túrja verejtékben a földet, hanem mely megdicsőülve fölszáll az égbe, a boldogság hónába.

Nincs ellensége többé, nincs baja, nincs betegsége. Nem nyomja többé bánat és keserv, szeme könnybe többé sose lábad; ragyog, az Isten dicsősége, és szépsége tükröződik rajta. Nem lesz többé csúnya, érzéki vágya, nem telik kedve az evés-ivásban, hanem eltelik a legédesebbel, a legboldogítóbbal: Istennel! S ebben a ragyogó, ebben a romlatlan, megdicsőült testben lakozik majd lelkem, melyet minden ízében boldogít mindörökre az Isten.

Ó, föltámadásunk boldog húsvétja! Közel vagy-e, vagy még nagyon is messze? De hogy bizonyára megjösz, arról biz­tosít a föltámadt Úr Jézus, «ki megújítja a mi alázatos testün­ket, hasonlóvá tévén az ő dicsőséges testéhez, azon erejénél fogva, mellyel mindent is alávethet maganak» (Filip. 3, 21). Úgy legyen!


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »