Olvasó: 77 éves késedelemmel

A Hunhir.info hírportálon 2015. május 16-án kapott publicitást „A nagy per – magyarok és zsidók” című írás. Olvasásába merülvén szinte azonnal heves gondolattorlódást váltott ki bennem annak minden sora. Az első néhány bekezdés után azonban gyanút fogva a lap aljára pillantottam és akkor döbbentem rá, hogy valójában mivel és kivel polemizálok: két emberöltő távlatában, 1938-ban megfogalmazott gondolatokkal, illetve azok jezsuita szerzőjével. Ám ennek ellenére sem tartottam haszontalannak, hogy lejegyezzem, mit gondolok az abban foglaltakról a jelen valóságával összefüggésben.

Mindig elámulok azon, hogy téves kiindulópontokból és ingoványos alapokról hogyan lehet eljutni jó végeredményre, helytálló és valós konklúzióra, telitalálatként becsapódó kifejletekre. Jelen esetben is ez érezhető, t.i. a szerző eszmefuttatása kétségkívül igaz és sok tekintetben szinte időtlenül érvényes, hiszen akár a mai helyzetünkre is tökéletesen illeszthető volna. Azonban mégis környékezett valami nyugtalanító sejtés a bevezető gondolataival kapcsolatban.

Az első olyan mondat, ahol igazán lecövekeltem, így hangzik: »A keresztény tanítás pedig nem ismer el semmiféle lényeges különbséget ember és ember között a természetet illetőleg…« Ez elvben igaz is lehetne, ám a különbség ember és ember közt épp abban áll, hogy hogyan viszonyul eme természethez. És ez viszont valós és lényegi különbség. De folytassuk tovább… »…mert mindnyájan egy szülőpártól eredünk« Igen, a zsidó mítosz szerint, körülbelül, így igaz. (És tudvalévő, hogy a katolikusok nagyra értékelik ezeket a sem archaikusnak, sem krisztusinak nem nevezhető, „kinyilatkoztatott” héber gondolatformákat.) Azonban egy szellemi ember számára ez a kijelentés legföljebb mindössze szimbolikus érvényű és allegorikus értelmű lehet. Azt mondja ki, hogy az emberiség minden tekintetben egyetlen faj: egyetlen eredet, egyetlen kezdet, egyetlen Ős-szellem. Ezt mondja ki, sem többet, sem kevesebbet. Mindez azonban nem foglalja magába azokat a liberális-humanista konnotációkat, amelyeket előszeretettel igyekeznek napjainkban hozzáragasztani az efféle bibliai kulcsmondatokhoz. Egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden ember – annak okán, hogy az emberi fajhoz tartozik – „egyenlő” lenne, arról nem is beszélve, hogy „szabadnak” képzeli-e magát, vagy embertársához „testvérként” viszonyul-e, (ha már a „nagy eszméknél” tartunk).

Az kétségtelen, hogy az emberiség testi, biológiai, genetikai értelemben egyetlen faj, ám az úgymond „szellemi fajiság” tekintetében mégis elsőrendű a kulturális meghatározottság és az ilyetén vonatkozású közösségi hovatartozás. Még azt sem lehetne érvénnyel állítani, hogy a testalkatra nézvést egyenlő volna minden ember, hát még azt, hogy az egyes emberek, vagy bizonyos szorosan együvé tartozó közösségek egyenlő szellemi dispozícióval rendelkeznének. Az emberek a veleszületett képességek, adottságok, életlehetőségek, sorsbeli determinációk tekintetében sem egyformák, de még kevésbé azok a szellemi irányultság, értelmi világosság, lelki tisztaság, céltudatos, törekvő elszántság, morális érzékenység kvalitásai tekintetében, illetve összességében, s nem utolsó sorban a szellemi rang és létrendi méltóság, avagy legtömörebben fogalmazva: a hivatás és küldetés vonatkozásában.

Másfelől közelítve a kérdést annak a belátásához is könnyen el lehet jutni, amivel a korszellemet annyira pregnánsan átitató evolúcionista szemlélet nem kíván szembesülni: az t.i., hogy a társadalmi folyamatokat koránt sem az „evolúció”, a fejlődés, a magasabbra emelkedés jellemzi, hanem sokkal inkább épp annak ellentettje, vagyis az involúció. Ily módon az alászállás, a lealacsonyodás közepette létrejövő differenciálódás realitásáról kellene beszélni. Tehát az „egy ős-szülópártól származunk” elgondolás igazságának a jelen viszonyai közt való fenntartása és mintegy rózsaszín ködfelhőben úszó „lebegtetése” korántsem idealizmus, sem a kinyilatkoztatás tisztelete, hanem együgyű naivitás, hacsak nem inkább rosszhiszemű, manipulatív szimplifikáció, amely alig különbözik a „majomtól származunk” teóriájától.

»…mindnyájunknak halhatatlan lelkét ugyanaz a Teremtő hozza létre« Hm…, ez egy roppant érdekes megállapítás: Az kétségtelen, hogy „a Teremtő hozza létre”, de…! Miután egy emberi lény megteremtetett, mint potencialitás, azaz mint létlehetőségek összessége, ennek a lénynek a halhatatlan lelket a rendelkezésére álló erők, képességek, dispozíciók felhasználásával el kell nyernie, azaz meg kell ragadnia, szereznie, avagy meg kell valósítania. A közhiedelemmel ellentétben, – és eme közhiedelem kialakulásában nem kevés része van a félreértelmezett vallási, respektíve keresztény tanoknak – a halhatatlan lélek az emberlény számára egyáltalán nem „emberi jog” folyománya, vagy „elidegeníthetetlen alanyi járandóság”! Ugyanis a halhatatlanság elveszíthető, sőt az emberlét faktuális keretei között a halhatatlan szellem ténylegesen az elveszítettség állapotában van. Következésképp egyetemes és általános emberi létfeladat (volna) a halhatatlan lélek meg-, illetve visszaszerzésére irányuló erőfeszítés. Természetesen ebben a kérdésben ezen a ponton olyan szofisztikált ellenvetéseknek szokás hangot adni, hogy úgymond a kétséget kizáróan ártatlan létállapotban, pl. csecsemő korban elhunyt emberlények vajon szükségképpen elkárhoznak-e, vagy feltétlenül üdvözülnek-e? Ez a felvetés figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az emberlét szükségszerű és kiküszöbölhetetlen velejárója az individuáció, az „egyéniesülés”, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy lezáródás, lehatárolódás, a transzcendens távlatok beszűkülése, végül (akármilyen sikeres földi érvényesülés ellenére) mindennemű magasabbra törekvés indítékának feladása. Ez egy valós folyamat, amelynek sorsbeli tükröződése és lenyomata az a tényszerű, könyörtelen kifejlet, hogy az öröklét tudata, a halhatatlanság – mint közvetlenség és nem mint kiüresedett gondolatforma – elvész. T.i. észrevétlenül felcserélődik egy pusztán emberi, a szó szoros értelmében vett „teremtményi” ön- és éntudattal, ezért vész el. Ez némelyek számára végérvényes állapot, mások számára pedig egy élethosszig tartó személyes küzdelem – az individuáció „visszabontása” és az egyetemes létbe való „visszaszületés” ellenfolyamatának – kiindulópontjaként és alapvetéseként értelmeződik. Mert nem úgy van az, hogy a Mennyországban egyszer majd megkapom…, (mit is…?) Ha nem tudom itt és most azt, hogy valójában mit akarok, akkor végül valószínűleg nem kapok semmit…, helyesebben: a Semmi kap meg engem.

A gyermekek zöme manapság 3-4 éves kora körül, de legkésőbb 7-8 éves korában kezdi természetes módon elveszíteni a szellemi halhatatlanságát és egyúttal kezd betagozódni a „kollektív tudattalan”-ba, a „Hádész”, avagy a „Gyehenna” otthonos, földi paradicsomába, a „nagybetűs életbe”.

Komolyan el kellene gondolkozni azon – és egyszer s mindenkorra leszámolni az efféle szentenciák delíriumával -, hogy a »Krisztus mindnyájunkat egyformán megváltott és ugyanarra a természetfölötti boldogságra hív« nagylelkű malasztjában ugyanannak a tömegtévelyítő ámításnak az intenciója búvik meg a keresztény frazeológia pátoszába öltöztetve, mint ami a zsidó számára az „I*ten kiválasztott népének” öntömjénező nimbuszát sugallja. Mindkettő édes csiklandozás a hallani nem akaró fülek és érteni rest elmék számára.

»…nincs különbség úri és nem úri népek, műveltek és barbárok között« – mondja ezt a jezsuita szerző. Szerintünk azonban a műveltség és barbárság kritériumának mibenléte nem az alapján értelmeződik, hogy egy „nép” intelligens módon, precízen megmunkált pattintott követ használ-e, vagy bunkósbotot, hanem elsősorban arra utal, hogy jelen van-e, éspedig hatékony, sőt mi több, meghatározó érvénnyel van-e jelen a kultúrájában az adekvát és autentikus spiritualitás, avagy csak maszlagok és mákonyok formájában, nyomokban szellemet – azaz I*tenre utaló dajkameséket – is tartalmaz…

Az „úri népek” kifejezés alatt nyilvánvalóan az arisztokrácia értendő. Bár valószínű, hogy a múlt század 30-as éveiben az arisztokrácia értékválsága és tekintélyvesztése tapintható realitás lehetett, azonban mindebből az arisztokrácia teljes negligálásának és elvetésének gondolatát továbbszőni és a társadalom hierarchikus rétegződésének a nivelláció irányába történő elmozdulását üdvözlendőnek tartani, ez merőben téves álláspontra vall, akár egy jezsuita esetében is.

Ezen a ponton a magunk részéről megkockáztatunk egy meredek kijelentést; igazságát, vagy téves voltát ítélje meg a tisztelt olvasó, akit e tekintetben kénytelenek vagyunk itt magára hagyni: A kereszténység történeti hanyatlását az a súlyos szemléleti tévedés (is) eredményezhette, hogy a Krisztus-i szeretet megvalósítandóságát a „plebejus szolidaritás” eszménnyé tétele által szorgalmazta – noha az egyházi hierarchia tagadhatatlanul arisztokratikus alapokon nyugszik. Tehát a „szeresd felebarátodat…” imperatívusza szinte kizárólag, vagy túlnyomó hangsúllyal az azonos létrendi nívón állókhoz szól és ez mintegy a „vak vezet világtalant” értelmében realizálható csak. A kereszténység egyáltalán nem tette eszménnyé, normává, követendő mintává a magasból a mélybe lenyúló, a fölülről alászálló, a lehajoló és felemelő szeretet gyakorlását. A hatalmasok irgalmasságát, a gazdagok jótékonykodását és a „látóknak” vezető tisztekbe emelését megközelítőleg sem szorgalmazta (és ma sem teszi ezt) olyan hévvel, mint ahogy a köznépet ostorozta erényeinek fogyatékosságai miatt. Holott Krisztus a maga személyében egész földi élete során ezt a szeretetet gyakorolta. Avagy lehet-e azt mondani, hogy mindaddig, amíg feudális királyságok léteztek a világban, addig ez az idea magától értetődően működött és organikus módon megvalósult, ezért nem volt szükség arra, hogy hangsúlyos figyelmet fordítsanak rá? Pedig akkor talán nem Luthernek és követőinek állt volna a zászló, a szakrális birodalmak és királyságok leromboltatása után pedig nem a „nagy eszmék” vették volna át a prímet, úgymint: „szabadság, egyenlőség, testvériség”, evolúció, osztályharc, stb. Node sajnos ez a felvetés a történelem „mi lett volna, ha…” kérdéseinek kategóriájába tartozik.

Az egyházi szemlélet evolucionista a tekintetben is, hogy a kinyilatkoztatás „fejlődésének” fikcióját tételezi. Úgy gondolkozik, mintha az ószövetségi zsidó hit- és vallástörténetben egy teleologikus (célirányos) fokozódás volna kimutatható, amelynek mintha egyetlen iránya, célja és kulminációja az lett volna, hogy a történeti Jézus színre lépését előkészítse. Akik arról beszélnek, hogy az Egyház „felmentette” a zsidókat a Krisztus-gyilkosság vádja alól – nota bene, a Nostra Aetate sohasem állított ilyet – azok voltaképpen a par excellence emberi mérték, emberi gondolkozás, emberi emóciók menekülési ösztönéből fakadó kibúvókeresést, szerecsenmosdatást művelik: az áteredő bűn indirekt legitimálását és visszacsempészését. A Jézus keresztre feszíttetésének történeti eseményében a Krisztus-i alapelv elleni végső nagyságrendű és végletes konzekvenciákkal bíró támadás aktusa perfektuálódott. Tehát nem egy ártatlan ember sajnálatos kivégzése esett meg – ugyanis Jézusnak a zsidók általi rehabilitálására, a „bocsánat, tévedtünk” kimondására (a római pápák zsidók előtti megalázkodásának sorozata ellenére) nem került sor mindez idáig -, hanem a Princípium (a kereszténység Krisztus-princípiuma) végérvényes lerombolásának, eltüntetésének, érvénytelenítésének szándéka és akarata manifesztálódott a „nagy per”-ben.

Hamvas Béla szerint az eredeti áteredő bűn olyan hatalmas és égbekiáltó negatívum, amelyet ma már – a történeti időben – az ember képtelen elkövetni, mert mindenestől benne van, áthatja az egész lényét, azaz nincs egy szemernyi „rálátása” sem. A legélesebb, legfájdalmasabb, legtragikusabb „törésről” semmiféle tudatossága, reflexiója nincs: ezért ez az alvajáró létezés, a „teremtményiség” az osztályrésze.

Az az alapelv, az az idea, princípium, szellemiség, szemlélet- és gondolkozásmód…, stb., amely alapján a zsidó szanhedrin halálra méltónak ítélte Jézust – tekintet nélkül arra, hogy a zsidó javaslatra született ítéletet kik és hogyan hajtották végre – azóta is, a történeti időtől függetlenül, változatlanul fennáll, mert az a sajátos zsidó lényegiséghez szervesen hozzátartozik. Következésképp az autentikus Krisztust azóta is, ma is, ugyanúgy kivégeznék, likvidálnák, eltüntetnék és össze-vissza hazudoznának felőle. A tragikus az, hogy a kereszténység nem tudja éleslátóan meghatározni, definiálni ezt az alapelvet. Beszél ugyan sátánról, ördögről, démonokról, e világ fejedelméről, sötétség uráról…, stb., de rámutatni, azonosítani, tetten érni, határozottan fölismerni képtelen. Ezek mind olyan szimbolikus kifejezések, melyeket manapság szinte senki sem ért, (hangsúlyozom: nem ért), t.i. az érzelmi-emocionális felhangok és az általuk kiváltott indulatok lépnek a valódi értés helyébe. Ha azt mondanánk, hogy „infernális affinitás”, vagy „lefelé transzcendálás”…, vagy azt, hogy „modernitás”, azzal is csak a következményszerű, másodlagos jelenségformáját ragadtuk meg s nem az oki lényeget. A zsidók azonban lényeglátók; azonnal felismerik a Krisztust; tudják, ki Ő és azt is nagyon jól tudják, miért jelent veszélyt a számukra. Természetesen életük és szellemük alapelvének gyakorlásában a mai zsidók nem merészkednek az ad abszurdum végső nagyságrendű tett vakmerőségének közelébe, de azért elég eredményesen közelítik mindazt, ami egyebütt „a Vég kikényszerítése”-ként neveztetik. Ez a fentebb említett alapelv azonban diametrálisan szemben áll a valódi kereszténység princípiumával, ezért akik e két vallás rokon vonásait, közös gyökereit, folytonosságát, egymásba illeszthetőségét, összeegyeztethetőségét helyezik előtérbe, azok eme igyekezetük mértéke szerint vagy érzéketlenek a lényeg iránt, vagy éppen leplezni, elfedni, tompítani szándékoznak e lényegnek hozzáférhetőségét, világos nyilvánvalóságát, fölismerhetőségét. A „Szentek Szentjének” széthasadt kárpitját újra összefércelték immár.

A zsidó egyebek mellett azzal áltatja magát, hogy ha eleget tesz a halacha követelményrendszerének, akkor azáltal ő már kóser, tehát Münchausen báró kivonta magát a lelkiismereti és egzisztenciális szorongás mocsarából. De ne legyünk igazságtalanok, (sem „igazságosak”): t.i. ugyanezt az alap attitűdöt követi a keresztény is, amikor megvallja, hogy „megkeresztelkedtem vízzel és hiszek Krisztusban, tehát üdvbizonyosságom megingathatatlan”. (v.ö.: Mk. 16:16)

„Nem test és vér ellen van tusakodásunk” – adja elménkbe Pál apostol (Ef. 6:12). Ezt a kijelentését a jelen viszonyokra vonatkoztatva úgy is érthetnénk, hogy nem zsidókkal, cigányokkal, vagy egyéb (bevándorló) nációkkal van háborúságunk, hanem bizonyos hatalmi körök érdekei, szándékai, irányelvei és nyílt, vagy fedett akciói ellenében szükséges fellépnünk a szembeszállás határozott magatartásával.

Tudatosítani kellene, hogy (ma is) háború van: civil, „polgári”, még úgy-ahogy decens keretek közt zajló, lőfegyvereket csak ímmel-ámmal bevető „soft war”, (de nem airsoft). Ez egy nyílt hadüzenet nélküli, ám alattomos eszmei és egzisztenciális orvtámadások özöne révén eszkalálódó népirtás, ami napjainkban Magyarországon (és általában szinte mindenütt) zajlik. És ugyebár háborús körülmények között az ellenség kémeit és ügynökeit minden normális hadviselő fél rövid úton az őt megillető helyre tenné… Kell ehhez kommentár?

A zsidósággal szembeni helyrehozhatatlan bizalomvesztés oka a „trójai faló” jellegű „harcmodoruk” általánossá válása; a beszivárgó bomlasztás; mindannak igenlése és szorgalmazása, ami egy hagyományos (magyar) gondolkozású ember számára életidegen, kiforgatott, elfajzott; az eszmei zűrzavarkeltés; a kettős mérce és a kettős narratívák globális színjátéka, vagyis az álnokság és csalárd képmutatás, amelyben megbízni és amelynek hitelt adni egyáltalán nem lehet és nem szabad. Ameddig egy vallási diszciplína legitimálja a világ kettéosztását zsidókra és nemzsidókra, addig annak a vallási diszciplínának a követőit ellenségnek kell tekinteni. Ld. pl. a „Kol Nidré” imát, ahol is a vallási ritus elvégzése lehetővé teszi a zsidónak, hogy felmentse magát az adott szó, a becsület, a nemzsidó számára tett eskü és ígéret lelkiismereti és minden gyakorlati kötelezettsége alól.

Hírdetés

Mindazonáltal a zsidóság engesztelhetetlen a valódi jobboldalisággal szemben, mert kifinomult érzéke van rá, hogy tudja: egyedül az rendelkezik ama szemléleti paradigmával, amely a zsidó szellemet leleplezni és legyőzni képes. Ezért őrjöng a hipertrofizált anti-anti…

A „zsidóság”, vagy „zsidó”, mint olyan, a jelenkorban nem egy nép, nem egy rassz, nem egy vallás és nem egy állam megnevezése, – jóllehet maguk a zsidók sem „engedik” tisztázni és egyértelműsíteni e fogalmat, mert nekik járulékos védvonalat biztosít, ha a közéletben elsáncolhatják magukat egy verbális konfúzióval – hanem sokkal inkább egy egyszerű nyelvtani minőségjelző: egy bizonyos specifikumoknak megfelelő életszemlélet és ezen életszemléletet hordozó és gyakorló jellem, egy bizonyos mentalitás jelölője. Aki azonban nem érti egészen világosan, hogy a lényeg szempontjából irreleváns, teljesen mindegy, hogy a szóban forgó mentalitást, attitűdöt, életszemléletet… – bárhogy is nevezzük – éppen egy „echte” zsidó valósítja-e meg, vagy csak egy szorgalmas és ambiciózus haszonleső hasonmás, (ha-ha), az bekapta a csalit, mert őrá lehet azon nyomban ujjal mutogatni, hogy lám, „antisemmita!”…, „ordas böszme!”…, politikailag inkorrekt!

Nagyon is úgy fest tehát, hogy a „zsidóság”, mint olyan, valójában szellemi rasszjegyek függvénye, sokkal inkább, mint a „vérségi” kötelék meghatározó erejéé. És egy ilyetén megközelítésben belátható az is, hogy a „szemitizmus” virulensebben terjedő pándémia, mint a saját „anti”-tézise, ám mégis varázslatos lappangásban képes rejtezni a naív tekintetek előtt. Hogy miért van ez így, arra csak az a válasz adható, hogy azért, mert a „zsidóság” teljesen összhangban áll az emberi lélek természetével. (Hamvas Béla világosan látta a lélek természetét – bár ő nem volt származását tekintve zsidó és halálosan metsző társadalom- és jellemkritikáit sem célzozzan ez irányban fogalmazta meg – ő maga fölülemelkedett. A zsidó származású Otto Weininger is eljutott a felismerésekre, ám ő nem bírta elhordozni ennek terhét, fiatalon megölte magát.)

„Zsidónal lenni jó” – vetítette a szlogent rőtszakállú Slomó. Az ókeresztény korban ezzel szemben még azt hangoztatták, hogy „anima naturaliter christiana” (Tertullianus). A kérdés eszerint kortól, történelemtől függetlenül, változatlanul ugyanaz: az emberi természet (lélek-pszükhé-anima) mely „része”, azaz milyen hajlama és irányultsága rezonál e sarkalatos kitételek valamelyikére. Más megfogalmazásban: hová vezet a „széles út” és hová a „keskeny ösvény”? Akinek füle van a hallásra, hallja…

Ha pedig így áll a dolog, akkor mindenkinek van sepregetnivalója a saját portáján, t.i. vagy küzdök a „bennem lakozó zsidó” ellen, vagy megalkuszom vele, sőt éljenzem azt és tüntetőleg menetelek a zászlaja alatt. A „szálka” és „gerenda” paraboláját figyelmen kívül hagyni fölöttébb veszélyes.

Az, amire a vallásos naivitás vár és akár élethosszig is képes tétlenül várni, az lényegében a katarzis (mint az üdvözülés szinonímája). Katarzis azonban csak ritkán és kivételes módon adatik – némelyeknek sohasem. Hogy lehetne akkor mégis aktívan rálépni az ösvényre? Egyrészt az értelem belátó képességének fokozásával, célzottan tematikus gondolkozás útján való elmélyítésével, a gondolkozás tudatos művelése révén. Másrészt a lélek természetes hajlamainak, vágyainak „kiégetésével”. Ez úgy történhet, hogy hagyni kell a lélek gyötrelmeit felszínre jutni: csalódásait, kiábrándulásait, elkeseredéseit, gyászait, szomorúságait… és mindezt neutrálisan, hűvösen, önsajnálatnak és indulati visszatámadásoknak teret nem engedve szemlélni. Mert hiába sokat tapasztalt a lélek, sohasem tapasztalhat „eleget”, ha az értelem és az akarat nem szakítja ki circulus vitiosus-aiból. Az odaadás tehát az értelem és akarat irányában elevenebb kell legyen, mint a tapasztalat irányában. Az utóbbi ragaszkodást szül, előbbi pedig elszakadást és megszabadulást. (Kb. ez az értelme a megbocsátás Krisztus-i követelményének is, t.i ennek hiányában az ember képtelen leválni a világról, a „körülményekről”, a „tényekről” és enélkül képtelen megerősödni a bensőjében, szellemében, mert egy állandó megtévesztettség varázslata alatt áll: soha nem ismeri föl, hogy amit „kívül” lát, azt azért látja úgy és olyanképpen, mert ő maga az, amit és amint lát. Ez első hallásra kétségtelenül meghökkentő, de igaz.) Az értelemnek fel kell ismernie és az embernek a bensőjében kell ráébrednie arra – azután pedig tudatában kell maradnia is annak – hogy elérkezett az a pont, ahonnét nincs tovább: „betellt a pohár”. Egy földi kötelék végérvényesen megerőtlenült – nincs hatalma többé fölöttem! Csak aki idáig eljutott, az képes érvénnyel kimondani a végzetes szorongattatás, gyötörtetés és pusztulás állapotában is azt, hogy „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek”.

És itt kellene megemlékezni arról a számtalan, végsőkig megalázott magyar emberről, aki az igazságérzetének összezúzatása folytán lett öngyilkos. Akik eljutottak a végső határhelyzetig, de mégsem leltek rá a szellemi fölébredéshez vezető „szoros kapura”.

Egy ilyetén benső, aszketikus „Endlösung”-nak nagyon is van tehát létjogosultsága! Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy figyelmünket minden vonatkozásban vissza kellene vonni a „külvilágtól”, hogy vakká legyünk, sőt… A teljesség esélye nélkül, csupán illusztratíve álljon itt egy felsorolás arról, hogy mit érthetünk a „nagyon zsidó” specifikumok alatt:

Az üzleti életben pl. a hazárdjátékos szélhámosság, amely miután besöpörte a hiszékenység áldozatait lerabló és megnyomorító extraprofitot, köddé válik…

A közbeszerzési eljárás „kódolt” logikája…, a mindennemű „visszaosztás” és „rugalmas lojalitás” gyakorlati módozatai…

A devizahitelezés (helyesebben: a fiktív deviza alapú forinthitelezés) „zseniális” trükkjének kifundálása…

Az alvállalkozóit az elvégzett munkájuk után korrekt elszámolás nélkül faképnél hagyó „nagybefektető”…

A felsőoktatás irányításában a gazdasági szemlélet oktrojálása, a manager gondolkozásmód egyeduralkodóvá tétele. A „cancellator”-ok rendszere épp jelen napjainkban valósítja meg az „inverz numerus clausus”-t: egyfajta szellemellenes kiválasztódás darwini logikájának megágyazó intézmény-működtetési bázis bevezetését a magyar egyetemeken… Hovatovább, ha valaki az egyszerű, józan emberi tisztesség oldalán szembeszáll a mindenek fölötti gazdasági érdekelvűség észjárásával, az a kirekesztésellenes, antirasszista rassz által immár ki van rekesztve. Ehhez még „anti-valamitának” sem kell lennie.

Az arcátlan jogászi csűrés-csavarással elért formális-nominális látszat „igazság” kierőszakolása a nyilvánvalóan „sáros”, hazug, gőgős bennfentesek mosdatására a kiszolgáltatottak ellenében…

A szintetikus drogokat vajon kik, milyen kémikusok, tudós gyógyszerészek „fejlesztik”?

A pornóipar áradatának „termékei” vajon meddig nyújtanak izgalmas, modern szórakozást és honnantól kezdve a démoni őrületet nemző elaljasodás finom katalizátora?

Az óvodás korú gyermekeket a legfogékonyabb, legmanipulálhatóbb nézőközönségként megcélzó rajz- és mesefilmeket alkotó forgatókönyv írók vajon miféle inspiráltság alapján ömlesztik, cizellálják és „dolgozzák be” műveikbe az egyértelműen okkultisztikus tematikákat és szimbolikákat, a gonoszság és diszharmónia imaginatív propagandája gyanánt?

A nemzeti mozgalmakat kik akarják feltétlenül, konspiratív, titkosszolgálati módszerekkel is kontroll alatt tartani, lezülleszteni és szétzilálni?

A kettős narratívákra jó példa, hogy sem a Japánra ledobott atomtöltetek pusztítása, sem Drezda gyújtóbombázása nem neveztetik hivatalosan holocaust-nak, pedig nyilvánvaló, hogy e kisajátított és lefoglalt kifejezés lényegi értelmét pregnánsabban példázzák ezek az események, mint a gázkamrák és krematóriumok funkciójáról szóló – némelyek által kétségbevont validitású – sugalmazások. Éppen egy különös nézeteket valló, (az ateista racionaliznus oldalán kissé „odakozmált”) magyar bölcsész – akire szintúgy vonatkoztatom a jelen írás második bekezdését, mint a háború előtti jezsuita szerzőnkre – mutatott rá arra a mélyen fekvő logikai ellentmondásra, hogy ha a holocaust fogalmát eredeti értelmében tekintjük – vagyis mint „teljesen elégő áldozat” -, akkor a zsidó vallási gyakorlat kontextusában ez csak kétféle aktust jelölhet: vagy azt az égőáldozatot, amelyet JHVH kötelező istentiszteleti rítusként meghatározott és előírt a zsidók számára, vagy Izrael fiainak önkéntes, jó szívvel hozott hálaáldozatát. (in: Pais István – Heller Ágnes és az ordas eszmék; Kapu folyóirat, 2006. 4-7. számok) A zsidó holocaust vajon melyik e kettő közül?

A nácizmus nem tekinthető ugyan tiszta és pozitív eszmerendszernek, de egy reális történelemfelfogást alapul véve semmiképp nem volna lefesthető a „totális gonosz” legsötétebb színeivel. A németek elbukták a háborút és a „győztesek” feljogosították magukat arra, hogy a nemzeti szocializmus eredeti eszméire alattomosan rátelepedjenek, mint egy ideológiai vámpír és mint egy mutáns vírustörzs, bekebelezzék azt, kiszelektáljanak belőle minden magasrendű elemet, a negatívumokat pedig felerősítve, tovább éltetve, pusztító erejének meghatványozásával generalizálják és globalizálják azt az „új világrend” új, totalitárius hatalmi szerkezeteként. A mai szélsőjobb a nácizmusban föllelhető pozitív elemekkel legföljebb csak rokonszenvez, de azt megjeleníteni, képviselni erőtlenül tudja. Mégis a szélsőjobb a legharsányabban fenyegetett ellenség az „új világ fasisztái” számára, akik ilymódon „hatmilliószoros” revansot vesznek az emberiség „régimódi” világlátású maradékán. Mert a fennen hangoztatott zsidó hagyománytisztelet, mely a hatezer éves történelemre apellál, a jelenkorban semmiképp nem tekinthető már autentikus tradicionalitásnak, s épp az adekvát hagyományosság letéteményesei ellen ők folytatnak immár ádáz hajtóvadászatot.

Csak béketűrő mosollyal jegyezzük meg itt, hogy a magyar nép hagyományosság iránti érzékenységét bőgatyával és fütyülős barackkal összefüggésbe hozni emlékezetesen jellemző „teljesítmény” volt anno Landesmann rabbitól. De nem kevésbé figyelemfelhívó az a kijelentés, amely 2015 Pünkösdje utáni napon hangzott el és méltán tarthat igényt a jövőben az „elhíresült” jelzőre. Ilan „Dzsí-Pí-Esz” Mor, izraeli nagykövet „Pázmány-beszédére” gondolunk, amelyben „őexcellenciája” világossá tette, hogy az a magyar szülő, aki a mai világban iránytű kíván lenni a gyermekei számára – ezzel a hasznavehetetlen, elavult, a mágneses észak követésétől eltántoríthatatlan, unintelligens, a kor követelményeihez igazodni képtelen eszközzel szimbolizált humán entitás – az csakis antiszemita lehet, akinek GPS-re nem futja, (v.ö.: landesmanni pusztabunkó), mert ugyebár mapjainkban csakis a GPS lehet mérvadó, amelyet tetszése szerint programozhat a „jó irány” követésére az izraeli műholdak jelei (azaz a Tel Avivban kidolgozott magyar tananyag szuggesztiói) által.

A korszellem tétje: a relatív normalitás utolsó emlékfoszlányainak is a kiirtása az elmékből-lelkekből, hogy minden lény ellenvetés nélkül helyt adjon a korlátlanul profit-, élvezet-, és hataloméhes posztmodern műember izgága hemzsegésének. Ahogy a bolsevista rendszerek célul tűzték ki egy úgymond „szocialista embertípus” kiformálását, ezek a mai libsihányadék rezsimek is valami hasonló, csak épp soha ki nem mondott célkitűzést követnek: olyan embertípus megvalósulását szorgalmazzák, amihez képest még a meztelencsiga is egy gerincoszlop. 40 évvel ezelőtt a gazdaság vezérelve az volt: „Lopjatok! Mi is lopunk és szemet húnyunk.” Ma pedig ez: „Hozza csak meg szépen, lelkesen minden munkavállaló a maga kis mindennapi korrupt izzadmány-áldozatát a megélhetés oltárán! Nyírjátok ki egymást, emésszétek el, vagy föl saját magatokat, nem számít, de a milliárdokat „mozgató” felsőbb köröket ne zavarjátok!” Aki még életben van, az valahol mindenképp beáll a sorba, az „új világ” szekértolóinak táborába, dalolva, önként, még ha lázasan tagadja is ezt, vagy tudomása sincs róla.

Végezetül, e szerény eszmefuttatás zárszavaként Varga László páter egy elemző megállapítását a jelen sorok írója számára is meghökkentő módon, a saját léthelyzetünk deskripciójaként átfogalmazva adjuk vissza. Az eredeti mondat így szól: „A reform-zsidók, szemben az ortodoxokkal, minden módon igyekeztek belevegyülni a gazdanépek társadalmába, népi és hagyományos életformáikat elhagyták, sőt egy tekintélyes részük, főleg a nagyvárosi gazdag és főiskolát végzett réteg teljesen szakított vallásával és a szabadgondolat, a racionalista anyagelvűség előharcosa lett.” Személyes parafrázisunk pedig ekképp hangzik: „Az informális keresztények, szemben a katolikusokkal, minden módon igyekeztek kivonni magukat a konvencionális egyházi kötelékből, népi és hagyományos életformáikat elhagyták, sőt egy jelentéktelen részük, főleg a nagyvárosi, érvényesülni nehezen tudó, vagy nem is óhajtó, „marginális értelmiségi” réteg teljesen szakított vallásával és a szabad gondolat, az „intuícionista” szellemelvűség utóvédharcosa lett.”

2015. május 31.

Barlanglakó


Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »