Idén 20 éves a budapesti Fonó zeneház, amely születésétől fogva a nép- és világzenei előadók kiadója, koncertek szervezője, és a hetente megszervezésre kerülő magyar és moldvai táncházak otthona. A Fonó a napokban nyerte el a MagyarBrands díjat, és a színes kulturális tevékenysége miatt Prima Primissima díjra is jelölték.
Az így hungarikummá vált helyszín nem csak a magyar kultúrát hozza el a közönségnek: november 29-ére a tuvai (Oroszország) torokénekes világsztárokat látták vendégül.
A négytagú Huun Huur Tu koncertjével hatalmas fába vágták a fejszéjüket, ugyanis az érdeklődés eziránt az egzotikus csapat iránt minden várakozást felülmúlt. Az eredetileg (talán?) üőlkoncertre tervezett estéből végül állómulatság lett, ugyanis rengetegen kíváncsiak voltak az előadásra, a Fonó már jóval a koncert napja előtt kitehette volna a megtelt táblát.
Volna, ugyanis amint bejelentették, hogy állókoncert lesz (a rosszmájúak sejtéseivel ellentétben nem a profitnövelés érdekében, hanem, hogy minél többen részesei lehessenek az élménynek, meg talán a zenekart is jobban ki tudják fizetni), nagyon sokan felháborodtak, és visszaváltották a jegyüket – amit a Fonó minden további nélkül megtett. Szerencséje volt viszont azoknak, akik lemaradtak a jegyvásárlásról, ugyanis így ők is jegyhez jutottak, és meg is telt a koncertterem a csapat iránt elkötelezett emberekkel. Az idősebbeknek, fájós lábúaknak pedig pár tucat széket mindettől függetlenül azért elhelyeztek.
8 óra után pár perccel már mindenki nagyon fel volt csigázva, és a hangulatra sem lehetett panasz, ugyanis a színpadon már ott várták a székek és a hangszerek a zenészeket. Tüzetesen szemügyre vehettük a különféle pengetős, fúvós és ritmushangszereket, amelyek csak a dob kivételével mind nagyon különböznek az európai népzenéből ismertektől.
Hangszereik mind nagyon különböznek az európai népzenéből ismertektől.
Nemsokára színpadra is lépett a négy keleti úriember, akik röviden (kicsit szegényes, de érthető angolsággal) köszöntötték a jelenlévőket. Aztán elcsendesedtek. És ekkor kezdődött a csoda. Egy félperces hatásszünet után, röviden egymásra nézve, csak pillantásokkal kommunikálva, összehangoltan belekezdtek. Torokénekelni kezdtek, a legmélyebb torokének stílusban, négyen, egyszerre, a hatásszünet után.
Hihetetlen, már-már apokaliptikus pillanat volt, ahogy beleremegett a levegő az első hihetetlenül mélynek hangzó, erőteljes hangjuktól, amiből aztán folyamatosan építették fel az első dalt. Ahogy bekapcsolódtak a különféle hangszerek, és megszólalt a tiszta ének is, nem volt más hátra, mint lehunyni a szemünket és hagyni, hogy messzerepítsen minket a zene. Az álomvilágba, mesevilágba, a tuvai sztyeppékre…
A dalok között aztán tanulhattunk is: sok volt a konferálás, ahol megismerkedhettünk a dalok mondanivalójával, a háromféle torokéneklési technikával (mély, közepes, és magas). Sok dal a szerelemről szól (az este kettő balladája közül az egyik), de szó esik harcosokról, és a természetről is. Az egyik, természetről is éneklő dal fő témája a tuvai nép szent helye, az Anyafolyó, amelyben a zenét különböző, emberi kéz-és hang által imitált állathangok is feltűnnek: a zenészek majom- és különféle madárhangokat adtak ki magukból, igazán különleges zenei élmény volt.
Megismerkedhettünk a háromféle torokéneklési technikával (mély, közepes, és magas)
A magyar mellett a tuvai is “lovas nemzet”, fontos a lovas kultúra, sőt talán kultusznak is lehet nevezni, rengeteg dal szól a lovakról, lovaglásról, amelyet nem egyszer egy ügetéshangot imitáló ütőhangszer kísér. Ilyen lovagolós dal a “Legjobb, legszebb lovak” is, az együttes “slágere”, az Eki Attar, amelyet még az első visszatapsolás után előadtak a közönség nagy örömére. Mert, hogy volt második visszatapso is, egész egyszerűen nem hagytuk őket elmenni, és két óra zenélés után kaptunk egy második ráadást is.
Ekkor is csak szolidaritásból engedtük őket távozni a színpadról, minden bizonnyal megerőltető lehetett nekik ennyit játszani (főleg annak a kettőnek, akik külön szólóbemutatót is tartottak a mély és a magas torokénekből, perceken át), de ezt minden egyes szerzemény után komoly vastapssal jutalmazta is a közönség. Hallgattuk mi volna őket szerintem másnap reggelig, egyszerűen fenomenális volt az, amit nyújtottak.
Európai fül számára másviláginak tűnő különleges zene, képzett zenészek, akik szívvel-lélekkel zenélnek, profin adják elő a gyönyörű, tuvai dallamokat, és azok a hangok, amelyek a torkukból kijönnek, egészen hihetetlenek.
Profin adják elő a gyönyörű, tuvai dallamokat
Katona Vica
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
