Peterdi Péter: Békemenet után

Peterdi Péter: Békemenet után

Március tizenötödike talán így volt az igazi: borúsan, néha meg-megeredő, szemerkélő esővel, ahogyan 170 évvel ezelőtt is. Pest is talán így az igazi: verőfényes napsütésben bármelyik turista értékelni tudja fővárosunk szépségeit, az épített örökségünk kerületeken és korokon átívelő lenyomatát – ha viszont az időjárás nem kényeztet, a város is hitelesebbnek érződik a magyar ember számára. Vérzivataros évszázadok, letűnt korok, államformák ellenére még mindig itt vagyunk. És ha kell, összegyűlünk.

Szokásom a Békemenetek és a nagyobb látogatottságú állami ünnepségek idején sétára indulnom, bár nem feltétlenül a tömeg útját követve. Nemcsak azt találgatom jártamban-keltemben, hogy mit üzen számomra a múlt; sokkal praktikusabb oka is van a sétáimnak – érdekel, hogy honnan jöttek ünnepelni az emberek. Ezért szoktam végignézni az autóbuszoknak kijelölt parkolóhelyeket. Idén ez a zóna a pesti alsó rakparton volt kijelölve, az Újlipótváros felső végétől egészen a Lánchídig: eleve bármikor nagy élmény a Duna partján végigsétálni ezen a szakaszon, most viszont különösen az volt, hogy a forgalom elől el is volt zárva. Néhány, viszonylag gyorsan elszirénázó rendőrautón kívül csak a tömegével álló buszokat kellett kerülgetni.

Mint félig-meddig szakmabeli – elvégre buszos családból származom –, meggyőződésem, hogy az ország állapotát, a vállalkozások erősségét kiválóan mutatja a személyszállító eszközök állapota. Most nagy minta állt rendelkezésemre, hogy átlagot vonhassak belőle. A klasszikus magyar járműgyártás képviselői már csak hébe-hóba láthatók különjáraton, de még fellelhetők, és büszkén mutatják egykori iparunk, állami vállalataink valaha volt erejét. Sokkal jellemzőbbek az innen-onnan importált, az amortizáción már rég túlesett, de még használható autóbuszok: a mai napig rajtuk lévő német, francia, nemegyszer spanyol cégfeliratokkal. Jól mutatják, hogy a szektor régóta küzd problémákkal, a vállalkozók tőkeereje általában alacsony. De már látszik a kilábalás: a rakparti felhozatal azt is megmutatta, hogy egyre többen engedhetik meg maguknak az új eszközöket is, ami biztató. A magyar gazdaság kétségtelenül erősödik.

Nézem, ki honnan jött. A vidékfejlesztési programok keretében beszerzett falubuszok tömegei is itt állnak: azonos arculat, rajtuk falunév. Sokan jöttek a Dunántúlról, de még inkább a Nyírségből, a Szamoshátról. Talán ez egyszer felüdülés némely vidéki honfitársunk számára, hogy kivételesen nem a pénzkeresés kötelessége szólítja el őket oly messze a szülőfalujuktól, hanem a hazafias kötelesség. Hogy itt lehessenek, ünnepeljenek, erőt mutassanak.

Nézem az arcokat. Nemcsak a polgárság vonul. Nemcsak a mindent túlélő, mindig újrakezdő gazdák vannak itt. Azokat is látom, akiknek az arcáról mindenkinél jobban leolvasható az élet, akiket megviseltek az évtizedek. Lehetnek köztük, akik a két kezükön meg tudnák számolni, hányszor jártak életükben a fővárosban: ha csak a vesződség van vele, minek utazgatni? De most itt voltak ők is. És a sokat látott arcokon látszott a megilletődöttség.

Voltak, akik hozták a gyerekeiket is. Ha az iskola nem viszi őket kirándulni, hát más nemigen. Most viszont együtt mehetett a család. Sokaknak talán évek óta ez volt az első alkalom, vagy egyáltalán az első? Ki tudja. Az biztos, hogy mindenki örömmel szállt fel az autóbuszokra, amikor lehetőség nyílt nekik arra, hogy a március tizenötödikét Pesten tölthessék. A gyerekeknek biztosan nagy élmény marad.

Még mielőtt csatlakozhattam volna az ünneplő tömeghez a Kossuth téren, tennem kellett egy kitérőt a Belváros felé is. Beültem egy gyorsétterembe, hogy egyek valamit, és ahogy kijöttem, éktelen zenebona csapta meg a fülem. Minden bizonnyal a kutyapárti ellen-békemenet volt az, a valahonnan harsogó, balkánias, éktelen tingli-tangli muzsikából ítélve. (Szerintük ez nyilván méltó 1848 emlékéhez.) Nem akartam felnézni, mert még lehullott volna rólam a kultúra máza, az, amivel ők valószínűleg soha nem is rendelkeztek. A kapucnit felhajtva, a fejemet lehajtva, sebes léptekkel indultam meg az esőben az Erzsébet tér szélén, hogy minél messzebb kerüljek ettől a kakofón borzalomtól. Örültem, amikor néhány utcával odébb már nem hallatszott.

Hírdetés

A Kossuth térhez közeledve egyszer csak meghallottam, ahogy a tömeg a Nemzeti dalt szavalja. Petőfi sorai betöltötték nemzetünk főterét, őt visszhangozta az Országház és a körülötte álló, csodásan felújított épületcsoport. Elmondhatatlan érzés fogott el: ismét iszkolni kezdtem, csak ezúttal nem el valamitől, hanem oda valamihez. És amint beértem a térre, a műsorközlő színpadra szólította Orbán Viktort.

Azt hiszem, a miniszterelnökünk beszédéről már mindent elmondtak a nálam okosabb kollégáim, amit el lehet, és én se tudnék ehhez mit hozzátenni. Azaz egy dolgot azért mégis: határozottan olyan érzésem volt, hogy most valami történelmi dolgot élek át. Ahogy elnéztem a téren az embereket, valószínűleg nem voltam egyedül ezzel az érzéssel. Minden bizonnyal sokan fogunk emlékezni erre a március tizenötödikére.

Aztán ki-ki elindult a buszához, a kocsijához, tömegközlekedési eszközéhez. Az ünnepek véget érnek, a megmaradásunkért folytatott harc azonban folytatódik, és a maga módján bárki kiveheti a részét belőle. Akinek eddig kétségei voltak, hogy a részvétele számít, az most bizonyosan meggyőződhetett. Bízom benne, hogy csodás áprilisunk lesz.

Szerző: Peterdi Péter

  

The post Peterdi Péter: Békemenet után appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »