Szilléry Éva: Apák és fiak a vasfüggöny két oldalán – 1. rész – Meddő várakozás volt, de anyám éltette a reményt

Szilléry Éva: Apák és fiak a vasfüggöny két oldalán – 1. rész – Meddő várakozás volt, de anyám éltette a reményt

Több film, újságcikk, könyv eredt már a politikai üldözött emigránsok nyomába, feltárva a külhonba szakadt sorsokat. De mi történt az itthon maradt gyerekeikkel, akiket az állam akadályozott meg abban, hogy disszidens szüleikkel találkozzanak? Mivé lett akár több éves kimaradás után az érzelmi viszony szülő- gyermek, testvér és testvér között, egyáltalán felépíthető- e újra, ami elveszett?

Néhány tucat olvasónk megosztotta velünk egyéni drámáját: a történetek az ötvenes évektől a nyolcvanas évek derekáig húzódnak és egy kíméletlen, nem enyhülő diktatúra képét festik meg, ahol a gyerek záloga, egyszersmind áldozata lett az eseményeknek mind érzelmi, mind jogi értelemben. Izgalmas látni, miféle részrehajlások történnek egyes családszakadásokban, illetve milyen megalkuvás kellett ahhoz, hogy helyzetük enyhüljön, családjuk egyesüljön.

Az Apák és fiak a vasfüggönyön innen és túl  sorozatunk elsődleges célja, hogy a kommunizmus veszteseinek egy még alig taglalt csoportját feltárjuk és kimondjuk, ezek a kiskorúak, a háborús árvákhoz hasonlóan, az előző rendszer egyértelmű áldozatai.


1. rész – Meddő várakozás volt, de anyám éltette a reményt

Péterrel beszélgetek, akit Gyurcsány Ferenc Őszödi beszéde vitt a Kossuth térre, – a demonstráció egyik fő szervezője volt – így akár találkozhattunk volna már ott is. Nem így történt: a Disszidens árvák felhívásunkat olvasva megszólítva érezte magát, mint mondta, családi tragédiáját feldolgozta már, akár teljes nevét is  kiírhatjuk.

Édesapja, Antal András 1956-ban hagyta el végleg az országot, de korábban politikai elítéltként három évet ült. Antal András nevére ugyanis egy noteszben, barátja jegyzetei között bukkantak rá a kommunisták. Ez a barát Bécsben az amerikaiak kéme volt – a vád szerint. Megkérdezni már senki nem tudta, ugyanis kíméletlenül felakasztották, Antal Andrást pedig három évre elítélték, fogait kiverték.

„Négyéves gyerek voltam az 1956-os forradalom idején, így alig emlékszem valamire. Apámról is emlékfoszlányaim maradtak meg. Pécsen éltünk, s keresztül lőtt tettyei templomtorony képe élesen megmaradt bennem. Apám jócskán meg volt félemlítve múltja miatt, így nem vett komolyabban részt a forradalomban, de amikor menekülni lehetett, távozott.  Édesanyámmal gyengült a viszonyuk, így ő nem szándékozott disszidálni. Ezzel a lépéssel azonban egy életre elveszítettük őt.”

Noha kilátástalan volt az apa visszajövetele akkoriban, Péter édesanyja nem ment újra férjhez és folyamatosan életben tartotta gyermekeiben a reményt, hogy az apjuk visszajöhet.

„Mi esténként Andrással és édesanyámmal együtt imádkoztuk a rózsafüzért és a Lorettói litániát. Az imádságban mindig benne volt az „Istenem, hozd haza apát” is. De apa nem jött, csak időnként egy-egy csomag, amiben Kleinbahn játékok voltak. Nagyon szerettük nézegetni őket, bár nem kaphattuk meg, mert az akkor vámmentesen engedélyezett kisvasút, mint luxuscikk  ára a megélhetésünkhöz kellett”- emlékszik a kisfiú önmagára, aki egy alkalommal mégiscsak megkaphatta a vasút egy részét. De két fiúgyermeket akkor egy női fizetésből keserves volt felnevelni.

„Mint apa nélkül felnőtt gyerek, sok felnőtt volt a barátom. A főmérnökből lett locsolóautó-sofőr szintúgy, mint a tartályba épített locsoló-irányító, aki a főkönyvelői állását „cserélte” az új pozícióra. Anyám beíratott kisdobosnak, úttörőnek, csak hagyjanak minket békén. Talán fiúgyermekként érzelmileg erősebben kötődtem édesanyámhoz, így ha ő ment volna el, még nagyobb fájdalom lett volna nekem. De egész gyerekkorunkban visszavártuk őt.”

Olyanfajta meddő várakozás lehetett ez – állapítja meg Péter, mint amikor anyai nagyapja – aki valaha a Beszkárt főmérnöki pozíciójából deklasszálódott éjjeli őrré, napestig ült a rádió előtt.  „Leginkább a hírműsorokat hallgatta, amiből óránként volt legalább egy. Szegény öreg! Nem hagyott volna egy hírműsort sem, de nem élte meg az oroszok távozását.”

A családfővel teljes család képe máshonnan rögzült a gyermekben.

„Járt Béci barátomhoz,  András bátyámhoz és hozzám egy elküldött apáca hittant tanítani. Rendes volt hozzánk. Tőle kaptam az első karórám. Ami nagy dolog volt, mert bizony szegények voltunk. Béci apja főkönyvelő volt, szép háromszobás lakásban éltek. Ott láttam milyen egy szeretetteljes család, ahol örömmel várják a munkában megfáradt apát. Mert mikor ő megjött, vége szakadt a játéknak, a család összezárt.”

Eleinte a kapcsolattartás levélben és magnószalagon történt apjával, ez azonban lassanként leépült. Bár a disszidensek hazalátogatását a tizedik évforduló után kezdték engedélyezni, Antal András sohasem tudott visszajönni gyermekeihez.

Antal Péter fiatal felnőttként tudta meg, hogy a “politikailag megbízhatatlan” jelzőt viseli. Az anyagi nehézség pedig kis híján ellehetetlenítette, hogy a mérnöki területen kiemelkedően tehetséges fiútestvérek egyetemre menjenek. „Végül úgy vállalta anyám az én taníttatásomat, hogy bátyám akkoriban  félbeszakította tanulmányait. Bátyám egyébként kisgyermek kora óta tehetséges villamosmérnök volt, egész életében mániákusan fejlesztett”.

Az apa egy alkalommal Bécsig „merészkedett”, ott találkozott édesanyjával (Péter nagymamájával), de a gyermekeket nem tudták elvinni hozzá. A történtek letargiába sodorták az építész-grafikus művészt, aki, noha új életet kezdett az Egyesült Államokban – a Paramount filmgyárnak dolgozott és új házasságot is kötött-, mégis a depresszió végzetes betegséggé fejlődött nála. A hetvenes évek derekán, bár betegségével kezelték, mérgező anyagot ivott és meghalt.

Péter a nyolcvanas években – már többgyermekes apaként, egy kint élő nagybátyja segítségével –  eljutott Amerikába, megismerni apja kinti életét, munkáit, otthonát. Mint megtudta, apját óriási honvágy gyötörte egész kinti évtizedei alatt. Noha jó házassága volt és munkája, mindig hazavágyott.

„Gyerekként anyámmal sokat játszottunk és nevettünk. Lelkesedő típus voltam mindig, az is maradtam, megtaláltam az életem célját, kiteljesedését.  Bátyámat azonban utolérte a depresszió. Csak felnőttként értettem meg, a sok belső fájdalom, amit édesanyám átélt, őt sem kímélte. Amikor bátyám után én is elhagytam a csonka szülői házat, édesanyám is összeomlott. Haláláig gyakori vendége volt az OPNI-nak.”

Kérem, ha hasonló történetet ismer és szívesen megosztaná olvasóinkkal, a [email protected] szíveskedjen levelet írni nekünk!

Szerző: Szilléry Éva / PolgárPortál

The post Szilléry Éva: Apák és fiak a vasfüggöny két oldalán – 1. rész – Meddő várakozás volt, de anyám éltette a reményt appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »