Szilléry Éva: Apák és fiak a vasfüggöny két oldalán – 4. rész – Akik kétszer élték át a családszakadást

Szilléry Éva: Apák és fiak a vasfüggöny két oldalán – 4. rész – Akik kétszer élték át a családszakadást

Több film, újságcikk, könyv eredt már a politikai üldözött emigránsok nyomába, feltárva a külhonba szakadt sorsokat. De mi történt az itthon maradt gyerekeikkel, akiket az állam akadályozott meg abban, hogy disszidens szüleikkel találkozzanak? Mivé lett akár több éves kimaradás után az érzelmi viszony szülő- gyermek, testvér és testvér között, egyáltalán felépíthető- e újra, ami elveszett?

Néhány tucat olvasónk megosztotta velünk egyéni drámáját: a történetek az ötvenes évektől a nyolcvanas évek derekáig húzódnak és egy kíméletlen, nem enyhülő diktatúra képét festik meg, ahol a gyerek záloga, egyszersmind áldozata lett az eseményeknek mind érzelmi, mind jogi értelemben. Izgalmas látni, miféle részrehajlások történnek egyes családszakadásokban, illetve milyen megalkuvás kellett ahhoz, hogy helyzetük enyhüljön, családjuk egyesüljön.

Az Apák és fiak a vasfüggönyön innen és túl  sorozatunk elsődleges célja, hogy a kommunizmus veszteseinek egy még alig taglalt csoportját feltárjuk és kimondjuk, ezek a kiskorúak, a háborús árvákhoz hasonlóan, az előző rendszer egyértelmű áldozatai.

Akik kétszer élték át a családszakadást

Akár happy endről is beszélhetnénk a disszidens szülei miatt átmeneti „árvaságra” jutott Nadine történetét illetően, hiszen – több mint három év után ugyan, de – a családegyesítés a diktatúra alatt (némi belügyis kapcsolattal) megtörtént. Ám az a három esztendő pótolhatatlan űrt, megmagyarázhatatlan hiányérzetet hagyott…

Nadine ma sikeres fogszakorvos Németországban, szerető családban él, optimista, istenhívő, azt vallja, a Jóisten tudja, mit miért kapunk, a zaklatott gyerekkort magunk és lehetőségeink jobbítására fordíthatjuk, ezért nem vádol senkit. Először szüleit, majd hazáját, a barátait és a kulturális gyökereit veszítette el, amihez a mai napig mélyen ragaszkodik.

A hetvenes évek második felében, nyolc éves korában kapott lehetőséget a fogorvos édesapa és az idegenvezető anyuka, hogy Németországban dolgozhasson. Az utazás előtt néhány nappal azonban az akkor hét és nyolc éves gyerekeik útlevelét visszavonták, a szülők ennek ellenére az utazás mellett döntöttek.

„Anyukám azt kérdezte tőlünk, mit szólnánk ahhoz, ha ők egy időre elutaznának, addig mi a nagyszülőkkel és egy közeli ismerőssel maradnánk, és ők közben ajándékokat küldenének majd nekünk, mindenféle meglepetéseket és rendszeresen beszélnénk is, nemsokára pedig utánuk mehetnénk. Egy gyerek nem tudja ezt a helyzetet felfogni, meg kell  mondjam, nem volt ellenünkre az ötlet, testvéremmel érdekesnek találtuk ezt a helyzetet. De ez a kis idő több, mint három év volt. Ami a gyerek életében hatalmas, pótolhatatlan távolságot eredményezett.”

A nagyszülők váltak a szüleikké, akik túláradó szeretettel, a nagyszülőkre általában jellemző engedékenységgel, kényeztetve szerették a két kislányt. Minden évben beadták a gyerekek  útlevélkérelmét, amit a szülők jogellenes kint tartózkodása miatt az állam  rendre elutasított. Hazautazásuk esetén egyből börtönbe vitték volna őket, másfél évre.

1979-ben végül kivándorló útlevélhez jutottak a testvérek, ehhez azonban a nagyapa belügyminisztériumi kapcsolata kellett.

A találkozás létrejött, a kislányok kijutottak a szülőkhöz, de a történet legnagyobb tragédiája, hogy ezek a szülő-gyermek kapcsolatok addigra elidegenedtek, a szülők másként képzelték el őket, a gyerekeknek pedig erős ragaszkodása alakult ki a nagyszüleikhez. Nadine édesapjával  és édesanyjával soha nem tudott ismét összemelegedni. (Aki megélte ezt a törést gyerekként, pontosan tudja, mit jelenthetett a második elszakadás a gyerekeknek, de gondoljunk csak a nagy sikerű hollywood-i dráma, a Kramer kontra Kramer végkicsengésére, amikor a gyerekelhelyezési pert megnyert asszony végül  lemond a kisfiúról, felismerve, hogy annak évek óta már édesapjánál van az otthona.)

„Olyan zavart állapot volt ez, mintha egy kutyát kitettek volna az autópálya szélére és fogalma sincs, merre induljon. Nem tudtam németül, elvesztettem a barátaimat, a kultúrámat, a nagyszüleimet. Összezavarodott a belső iránytűm. És közben  persze visszakaptam a szüleimet, akik nem voltak ugyanazok nekem… Ezt a törést és elidegenedést soha nem sikerült velük megbeszélnem”- avat be legszemélyesebb élményeibe az asszony.

A kivándorló-útlevél lehetővé tette, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz rendszeresen hazajárjanak, az otthon igazi melegét ők jelentették számukra.

Itthoni kisdiákként Nadinnak egy emléke maradt arról, hogy az iskolaigazgató megkülönböztető kijelentést tett velük szemben, de egyéb atrocitásra nem emlékszik.

Külföldre szakadt szüleinek fontos volt a magyarságuk megőrzése, ezért is adták a gyerekeket a híres, 1956-ban alakult német-magyar iskolába…

Nadin mindig visszavágyott abba a tökéletesnek vélt állapotba, amit Magyarországon, gyerekként élt meg. A SOTE-ra felvételt nyert, de a hallgatók között  nem találkozott már a korábban megélt hangulattal. A szabad Nyugatról tért haza a kommunizmusból éppen  kilábaló Magyarországra.

„A német iskolai neveltetés után nagy volt a különbség a magyarországi évfolyamtársaim és közöttem, így nem igazán tudtam beilleszkedni a közösségükbe. Azzal, hogy tizenegy évesen elkerültem itthonról, az otthontalanság alapélményét hordozom magammal. És erre enyhe a kétlaki kifejezést használni, hiszen az, amit akkor elveszítettem, az otthon-érzés a hazámban, a magyarokkal, a gyorsan változó világgal örökre elillant.”

(Folytatjuk)

Kérem, ha hasonló történetet ismer és szívesen megosztaná olvasóinkkal, a [email protected] szíveskedjen levelet írni nekünk!

Szerző: Szilléry Éva / PolgárPortál

The post Szilléry Éva: Apák és fiak a vasfüggöny két oldalán – 4. rész – Akik kétszer élték át a családszakadást appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »