Török biznisz, német ötletelés

Török biznisz, német ötletelés

Mind nehezebben felel meg Németország az Angela Merkel által erőltetett „menekültek önzetlen segítője és befogadója” szerepnek: a migránsügyben illetékes Thomas de Maiziere belügyminiszter láthatóan egyre inkább függetleníti magát a kancellártól, és próbálja valamennyire kezelni is a helyzetet a willkommenskultur eszméjétől csöpögő szólamok mellett. Nem helyett, csak mellett – arra ugyanis de Maiziere-nek is kínosan ügyelnie kell, nehogy a politikai inkorrektség és így a „náculás” árnyéka vetődjön rá. Közben a migránsválság láthatóan eljutott arra a pontra, ahol már nem finnyás az Európai Unió: a törökök vasárnap hárommilliárd euró, a vízummentesség és az EU-csatlakozás felgyorsításának kilátásba helyezése ellenében megígérték, hogy segítenek visszafogni a migránsáradatot.

Pár hete az keltett felzúdulást Németországban, hogy de Maiziere bejelentette: a szírek csak oltalmazotti jogállást kapnak, ami azzal jár, hogy korlátozzák esetükben a családegyesítést. Néhány napra rá az is kiderült, hogy a belügy ellenőrzése alá tartozó bevándorlási hivatal a kancellár tudta nélkül már október közepén áttért arra a gyakorlatra, hogy – Merkel korábbi ígérete ellenére – a szírek esetében mégiscsak megvizsgálják, ki az illetékes a dublini szabályozás alapján, és nem fogadják be őket automatikusan. De nemcsak a szírek kivételezett helyzetét kezdik felpuhítani a németek, hanem újabban az afgánokkal szemben is keményebben lépnének fel: már október végén szorgalmazta a belügyminisztérium, hogy toloncolják ki az évek óta illegálisan ott tartózkodó afgánokat, egyúttal pedig kampányt indítottak a közép-ázsiai országban, miszerint nem érdemes Németországba menniük, mert az élet ott is „fáradságos”.

Az a helyzet azonban, hogy a jelenlegi szociális hálóra tekintettel egyáltalán nem szükségszerű, hogy Németországban az élet fáradságos legyen. Aki nem ott szocializálódott (és ehhez nem kell feltétlenül Szíriáig vagy Afganisztánig menni: a szociális segélyekhez való hozzáállás már Kelet-Európában is gyökeresen más, mint Németországban), abban a németekkel ellentétben nincs szégyenérzet, ha az önkormányzat fizeti helyette a lakbért, és az adófizetők pénzéből él. A német szociális hálót az ottani társadalmi normákra szabták, és már eddig is épp elég igénybevételt jelentett számára az unió keleti bővítése. Nagy kérdés, hogy a mostani migrációs helyzetben meddig fog a jelen formájában megmaradni. Mintha erre utalt volna a német EU-biztos Günther Oettinger is, amikor azt mondta, mélyrehatóan, akár az alkotmányig hatóan módosítani kellene a német szabályozást, mert az is felelős a migrációs válság kialakulásáért. Mivel azonban a szociális államra vonatkozó kitétel a német alkotmány változtathatatlan magját képezi, gyanítható, hogy inkább a menekültstátusra vonatkozó szabályokra gondolt.

Ezekre egy pillantást vetve rögtön megállapítható, hogy a német alaptörvényt nem hatja át a feltétel nélküli befogadás kultúrája. A Merkel által oly szívesen hivatkozott menedékhez való alapjogról – amely a kancellár szerint nem ismer számbeli határokat – ugyanis azt mondja ki, hogy az a „politikai üldözötteket” illeti meg, de még őket sem, ha EU-s tagállamon vagy törvényben biztonságosnak nyilvánított országon keresztül érkeznek. Ezt az alaptörvény által biztosított alapjogi státust nevezik a németek „nagy menedékjognak”, míg a „kis menedékjog” a genfi menekültügyi konvenciót átültető törvényi rendelkezések alapján azoknak jár, akik megalapozottan tartanak faji, társadalmi hovatartozásuk, vallásuk vagy politikai nézeteik miatti üldözéstől a hazájukban. Így ha valaki az alkotmány szerinti „nagy menedékjogra” pályázik, akkor ejtőernyővel, vagy az Északi-tenger felől csónakázva kell Németországba érkeznie, mert egyébként az országot csupa biztonságos állam veszi körül.

Hírdetés

Ennek fényében még az a két százalék is soknak tűnik, amelyről de Maiziere beszélt a Der Standardnak adott múlt csütörtöki interjújában: a német belügyminiszter azt mondta, hogy a menedékhez való alapjogra való hivatkozás a menedékkérők két százalékának esetében áll meg. Ezt egyébként az általa már szeptember óta szorgalmazott „menekültkontingens” melletti érvként hozta fel de Maiziere: csütörtökön még arról volt szó, hogy egész Európára nézve kellene meghatározni egy kontingenst, amit csak a menedékjogra ténylegesen jogosultakkal töltenének fel, ezenfelül pedig nem kellene senkit beengedni. Kezd tehát szelektíven működni a willkommenskultur.

Vasárnapra a németek valószínűleg rájöttek, hogy e verzió megvalósulása esetén fennáll a veszélye, hogy a nyakukon marad az összeurópai kontingens, úgyhogy nekiálltak egyezkedni a kellőképpen progresszív és befogadó tagállamokkal (köztük az „ajtócskát oldalelemekkel” építő Ausztriával) arról, hogy önkéntesen elosztanak négyszázezer migránst, egyenesen Törökországból – a törökökkel vasárnap nyélbeütött EU-s megállapodás részeként. Az őszintétlen tálalás ellenére ugyanakkor el kell ismerni, hogy maga a kontingens végre egy jó ötlet. Egyébként David Cameron brit miniszterelnök vagy – hogy egy progresszív körökben ünnepelt és hivatkozási pontnak tekintett példát is hozzunk – Justin Trudeau liberális kanadai kormánya is pontosan ezt csinálja, és nem véletlenül. Ha egyenesen a szír vagy török menekülttáborokból hozzák el a befogadni kívánt menedékkérőket, akkor – a határokon beözönlő tömegek esetével ellentétben – meg tudnak győződni a személyazonosságukról, és valóban védelemre szorulókat fogadnak be. Csakhogy Németországba – Kanadával és az Egyesült Királysággal ellentétben – száraz lábbal is eljuthatnak, sőt el is jutnak a migránsok, naponta ezerszám. Úgyhogy a törökországi befogadás előtt talán amiatt is fájhatna egy kicsit a németek feje, hogy velük mit csináljanak. Egyelőre annyit sikerült kiötleni – ezek szerint nem szégyen Kanada liberális sztárjától mindjárt két ötletet is ellopni –, hogy az egyedülálló férfiakat a biztonság kedvéért átmenetileg visszafordítanák a határról. Csak az a kérdés, hogy hova.

Törökország és az EU között már 2014 óta létezik egy visszafogadási egyezmény, ennek azonban még csak a visszatoloncolt török állampolgárokra vonatkozó része hatályos. Lesz viszont egy olyan része is, amelynek alapján a Törökországból az EU-ba beutazott illegális migránsokat is vissza lehetne oda küldeni – ha az utolsó EU-n kívüli ország, amin átjönnek, Törökország lenne, és nem Szerbia, ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung elemzése rámutat. A megállapodás ezen második, vitatott része is tárgya volt a vasárnapi EU–török-csúcsnak, ahol a csatlakozási tárgyalások felgyorsításával, pénzzel és vízummentességgel meggyőzték a törököket, hogy segítsenek megfékezni a tömeges migrációt. Vagyis az EU a szolidaritás jegyében nagy léptékben gyakorolja a szomszédra hárítás politikáját (amit a tagállamok egymás közt kicsiben), csak kerítés helyett a mézesmadzagmódszert vetette be. Mellesleg annak az országnak a lekenyerezéséről van szó, ahol nemrég a kormánykritikus média rendőrség általi megszállása után választották újra a kormánypártot, és ahol újságírókat fenyeget a terrorizmus támogatása miatt börtönbüntetés – mert leleplezték, hogy az állami titkosszolgálat fegyvereket csempész a terroristáknak. Csodálatos példája ez az elvhű, progresszív emberi jogi politizálásnak az EU részéről.

A csúcstalálkozó után Angela Merkel a négyszázezres kontingenssel kapcsolatban nem erősítette meg a számokat, csak annyit mondott, majd kidolgozzák a részleteket. Azok után, hogy így rásózták a dolgot a törökökre, a németek pedig leleplezték magukat, hogy mégsem a menekültek önzetlen megmentői, legfeljebb a kontingensből nagyvonalúan mazsolázók – nos, ezek után remélhetőleg nem szalad ki Merkel száján egy újabb, meghívóval felérő nyilatkozat kompenzációs kényszerből.

A szerző újságíró

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 12. 03.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »