„Viszonylag kevés megsemmisítés”

„Viszonylag kevés megsemmisítés”

1956 – A megtorlás „joga”, avagy a halál gyakorlata a levert forradalom után (2.).

Kádár János természetesnek találta, hogy 1956 után közvetlenül is beleavatkozhat az érdemi ítélkezésbe. A KB 1957. április 5-i ülésén erről az alábbiakat mondta: „itt muszáj erősíteni (sic!). […] Előfordult például, hogy Nezvál elvtárs [ekkor már igazságügy-miniszter– K. F.] egy ilyen ügyben kiizzadt egy halálbüntetést, és a felső bíróságon megesett a szívük rajta, és a büntetést átváltoztatták életfogytiglani börtönre. […] Össze kell szedni egy tucat ilyen ügyet. […] A bírósági munka most a Népköztársaság létét jelenti. Aki ellenforradalmár volt, meg kell büntetni. A népbíróság szervezetét fel kell állítani úgy, hogy mód legyen bármilyen ügyet tárgyalni.”

Kádár János természetesnek találta, hogy 1956 után közvetlenül is beleavatkozhat az érdemi ítélkezésbe. A KB 1957. április 5-i ülésén erről az alábbiakat mondta: „itt muszáj erősíteni (sic!). […] Előfordult például, hogy Nezvál elvtárs [ekkor már igazságügy-miniszter– K. F.] egy ilyen ügyben kiizzadt egy halálbüntetést, és a felső bíróságon megesett a szívük rajta, és a büntetést átváltoztatták életfogytiglani börtönre. […] Össze kell szedni egy tucat ilyen ügyet. […] A bírósági munka most a Népköztársaság létét jelenti. Aki ellenforradalmár volt, meg kell büntetni. A népbíróság szervezetét fel kell állítani úgy, hogy mód legyen bármilyen ügyet tárgyalni.”

Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter számára a nagyobb ügyek „kézi vezérlése” nem volt idegen. Személyes megbeszélésen adott instrukciókat Gyepes Istvánnak (1922–2000), a győri megyei bíróság elnökének a Földes-perben követendő eljárásra is.

A forradalom leverése után a népbíróság előtt Fotó: MTI

A Nagy Imre-perben moszkvai egyeztetések után az érdemi ítélet pártfórumon született. Az MSZMP PB döntése alapján 11 személyt – Nagy Imrét, Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Gimes Miklóst, Maléter Pált, Kopácsi Sándort, Tildy Zoltánt, Jánosi Ferencet, Vásárhelyi Miklóst, Szilágyi Józsefet és Király Bélát (ő ekkor már nyugatra menekült – K. F.) „mint az összeesküvők vezető magját” elkülönítették. A pert az MSZMP PB szeptemberre tűzte ki, egyben döntött a kiszabandó büntetéseket illetően: „a vádlottak között differenciálni kell, s bűnösségük fokának megfelelően a legsúlyosabb büntetést kell kiszabni Nagy Imrére, Losonczyra, Donáthra, Gimesre, Szilágyira és Király Bélára.”

Az ítélkezésnek nevezett politikai megtorlás tartalmát Marosán György – Kádár korábbi beszámolója alapján (amikor is a kínai küldöttség 30 ezer kivégzést tartott szükségesnek) – így

tolmácsolta: „a kínai elvtársak azt mondták, hogy itt nem volt proletárdiktatúra. Annak a feladata, hogy az ellenforradalmat fizikailag semmisítse meg. […] Ha 1945-ben nem volt mód, akkor 1957-ben ezt meg kell csinálni.”

Kádár nosztalgiázik

Az 1957. decemberi PB-ülésen Kádár elégtelennek találta a megtorlás eredményét: „[…] nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését, nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni, mert azért ezek a rendszer legveszedelmesebb ellenségei.” Ekkor Kádár kifejezésre juttatta azt is, hogy 800-1000 kivégzést tartana szükségesnek.

Kádár hatalma alkonyán egy Gorbacsovval folytatott beszélgetés során pedig úgy nyilatkozott, hogy amikor a kivégzettek száma elérte a kommunista oldalon meghaltak számát, „szóltunk az elvtársaknak, hogy hagyják abba”. Úgy tűnik, Kádár szemlélete nem haladta meg az ókori „szemet szemért”, azaz talio elvet.

Az, hogy kik kerültek végül az „igazságszolgáltatás” őrlőkövei közé, s végső soron mi lett a sorsuk, az nem jog kérdése volt, hanem politikai akaraté és döntésé. Ránk maradt számos olyan dokumentum, amelyekben a politikai nyomozó osztályok a pártszerveknél kifogást emeltek egyes bírói ítéletek ellen. A belügy ugyanúgy folytatta a bírói ítéletek bírálatát, mint a forradalom előtt.
Biszku Béla – saját aláírásával ellátott átiratban – tiltakozott például Balás-Piri László ügyében, mert álláspontja szerint az eljáró bíró „szimpatizált” az ügy vádlottaival. Brusznyai Árpád sorsát pedig Pap János párttitkár levele pecsételte meg.

A politikai felső vezetés szigorúan kézben tartotta a megtorlást. Gyakran adott hangot elégedetlenségének is. Az 1957 nyarán hozott párthatározat szerint a MB, az IM és a Legfőbb Ügyészség vezetői „a belső reakció elleni harc terén végzett munkáról és a fő stratégiai feladatokról hat hónap múlva tegyenek jelentést a Politikai Bizottságnak”.

A PB 1957. december 1-jén – s mert az eredeti előterjesztést nem fogadta el – és december 31-én napirenden tartotta a „Büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről” című előterjesztést. Az előterjesztést Biszku Béla készítette el.

Bevezetőjében így ír: „az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet, és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma…” (Kiemelés tőlem – K. F.) Kádár az 1957. december 10-i PB-ülésen afelett nosztalgiázott, hogy az elmúlt év decemberében „1600 fasisztát lehetett volna a másvilágra küldeni” (ha lett volna hozzá elég erő).

Hogy hány – jogi keretek között végrehajtott – kivégzés történt a forradalom megtorlása jegyében, arról számos nézet ismeretes. 1956 kézikönyve 229 kivégzést ismert el a forradalom megtorlásaként végrehajtott halálos ítéletnek. Gosztonyi Péter szerint ez a szám 453. Zinner Tibor iratokon nyugvó kutatásai szerint 1956–1963 között összesen 367 kivégzés volt Magyarországon.

A halálos ítéletek tartalmát vizsgálva jogi különbséget kell tenni a statáriális (rögtönítélő) ítélkezés és az egyéb eljárási formákban hozott ítéletek között. A statáriális bíróságok működésük egy éve alatt 405 vádlott ügyében jártak el, és 70 halálos ítéletet hoztak.

A statáriális ítélkezés bevezetésével a politikai hatalom gyorsan nagyszámú halálos ítéletet akart produkálni. Utóbb kiderült – a fenti számok is mutatják –, ez a törekvése nem vált valóra. A statáriális ítélkezés ugyanakkor alkalmas volt arra – s ezt ki is használták –, hogy olyan, csak valószínűsíthető magatartásokért is halálbüntetést szabjanak ki, amelyek bizonyítása korrekt eljárásban nem lett volna lehetséges.

A fegyverrejtegetés jogi minősítésével kivégzettek ügyét vizsgálva jórészt az a feltételezés lappangott, hogy részt vettek – esetleg a jövőben állt szándékukban részt venni – a hatalom elleni fegyveres fellépésben. Találunk ugyanakkor olyan ügyeket is, amikor a halálbüntetés kiszabása – az akkori szabályok figyelembevételével is (!) – mellőzhető lett volna.

Kivégzés „a rend kedvéért”

Mátyás Miklós hadbíró őrnagy Mányi Erzsébet és társai ügyében halálra ítélte és kivégeztette a 19 éves Mányi Erzsébetet és a 28 éves Farkas Mihályt, holott a tényállásból következően jelentős szerepük volt abban, hogy a fegyveresek nem bocsátkoztak tűzharcba. A többi felnőtt korú vádlott 10 és 13 év közötti szabadságvesztést kapott – egy fiatalkorú öt évet. Miért pont őket, s miért nem másokat? Nincs racionális válasz, nincs egyéniesítés. Úgy tűnik, a két halálos ítélet „a rend kedvéért” született, pusztán a megfélemlítés okán – s teljesen mindegy volt, hogy kit lövetnek agyon.

Az egy évig tartó statáriális ítélkezés sokkal inkább a megfélemlítés eszköze volt, ahol az ítélet meghozatalát pillanatnyi politikai – vagy éppen személyes – érdekek vezérelték, s nem előre lefektetett objektív normarendszer szabályozta azt.

Az egyéb eljárási formák között született halálos ítéletek a jogi minősítés szempontjából kétségtelenül árnyaltabbak, gyakran alkalmasak arra is, hogy egyrészt elfedjék a vádlott valós forradalmi tevékenységét, másrészt, hogy a forradalmárokat köztörvényes bűnözőnek tüntessék fel.

Gyakran – a vádlott forradalmi tevékenységét köztörvényes színben feltüntetendő – összekapcsolják a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett rongálás bűntettét (például a barikádharcok során keletkezett károk értékelésére) vagy az emberölést vagy annak kísérletét a harcokban a barikád kommunista oldalán elesettek vagy veszélyeztetettek esetében. A jogi minősítés több esetben elfedi a forradalomban való részvétel tényét is.

Ez az oka annak, hogy az 1956 kézikönyve című mű csupán 229 kivégzést tekint olyannak, amelyet a forradalom megtorlásáért szabtak ki.

Az ítélkezés során, különösen a katonai bíróságok gyakorlatában, vannak olyan esetek, ahol a cselekmény jogilag kizárólag kémkedésnek vagy hűtlenségnek minősült, s ezek emiatt kimaradtak a forradalommal összefüggésben kivégzettek sorából. A tényállásokból kitűnően külföldi segítség kérése vagy külföldi médiának küldött tájékoztatás merítette ki a kémkedés vagy hűtlenség tényállását. Valójában akiket ezért végeztek ki, azok a forradalom győzelme érdekében munkálkodtak.

Tény, hogy az áttekintett ügyek legtöbbje szemben áll a politikai dokumentumokban olyannyira hangsúlyozott „követelménnyel”, hogy „az osztályellenséggel” szemben kell a törvény szigorát alkalmazni. Ha a kivégzettek egykor megállapított osztály-hovatartozását tekintjük, az „osztályellenség” kategóriába csupán 7,3 százalék sorolható. Ugyanakkor 54,5 százalék munkás, agrárproletár, szegényparaszt és kisparaszt.

Talán éppen ez a tény mondatta – tudat alatt – Marosán Györggyel a PB 1957. július 2-i ülésén a Tóth Ilona-üggyel kapcsolatos nyugati tiltakozásokra: „Ha a Tóth Ilona ügye külföldön nagy jelentőségűvé vált, akkor ez nemcsak emberbaráti célt szolgált, hanem azért van, mert ebben a perben túlnyomórészt intellektuális fiatalok vannak. Megölhettük a prolikat, nem csinálnak cirkuszt.”

Lélekcserélő idők

A halálos ítéleteket az aktuálpolitika hozta meg. Így volt ez a „rendpárti forradalmárok” – Brusznyai Árpád, Szobonya Zoltán és mások – ügyé-ben, akiknél az erőszakos cselekmények megakadályozása, az anyagi javak megóvása és még számos érv szólt amellett, hogy kivégzésük indokolatlan. Mégis halálra adták őket.

Úgy véljük, velük kapcsolatban a politikai igény a lakosság önálló politikai akaratának megtörése volt, s nem kis részben azért, mert a gyenge legitimitással bíró Kádár-rendszer valóban félt a hiteles, a lakosság nagy többségének bizalmát élvező, vezetői képességekkel megáldott emberektől.

A halálos ítéleteket vizsgálva felbukkannak a konstruált koncepciós perek, ahol a tényállást – a bizonyítékoktól függetlenül – a hatalom maga „íratta meg”. Többnyire, mert olyan tényállásra volt szüksége a politikának a decemberi dogmák igazolására, amelyek sohasem történtek meg.

A már említett Brusznyai-perben, Földes Gábor és társai perében, a Tóth Ilona-perben vagy a Nickelsburg-perben jól kimutathatóak az ötvenes évek koncepciós pereinek elemei és módszerei.
A halálos ítéletek meghozatala – bosszúként – jól érzékelhető a szovjet katonákkal vívott tűzharc esetében, valamint a népítéleteknél, ahol olyan személyeket is halálra ítéltek, akik közvetlenül nem vettek részt a kivégzésben (például Miskolcon), sőt a már meghalt személy „bántalmazóját” is halállal büntették (Mosonmagyaróvár).

Az 1956-os forradalom megtorlása során végrehajtott halálos ítéletek meghozatala – a nem statáriális körben is – nem jogi normák mentén történt, hanem aktuális politikai igényeket elégített ki, vagy politikai játszmákban – részben a külföld felé, részben belpolitikai okokból – szerepelt érvként vagy fedőtörténetként.

A halálos ítéletek sorában az egyéni bosszúnak, a helyi párthatalmasságok sértett hiúságának éppúgy szerepe volt, mint az ország egyes területein élő lakosság megfélemlítésének. Utóbbit látjuk Sziklai Sándor ezredes és apósa halálának ügyében. Ebben az eljárásban a hatóságok jól tudták, hogy Sziklai ölte meg az apósát, majd pisztolyával öngyilkos lett. Ennek ellenére két embert kivégeztek, négy életfogytiglani börtönt kapott, hét vádlott pedig hatvan évet.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlásával kapcsolatos halálos ítéletek valóban annak a jogon kívüli megtorlási folyamatnak a folytatását jelentették, amelynek során egy-egy emberélet kizárólag politikai célok és elhatározások megvalósításán múlott. Így volt ez a megyékben és a legfelsőbb szinten is, ahol a Legfelsőbb Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa – a fellebbezés kizárásával – hajtotta végre a PB ítéletét a Nagy Imre-perben.

Tény az is, hogy a kivégzett szabadságharcosok között volt olyan is, akinek előélete nem volt feddhetetlen. Ugyanakkor hősiesen harcoltak a megszálló szovjet erők ellen. Aligha hiszem, hogy korábbi kifogásolható életvezetésük levonna abból a hősiességből, amelyet életük kockáztatásával, a túlerővel szemben folytattak. Nem csak 1848 után írhatta le joggal Jókai: „Lélekcserélő idők járnak…” Ugyanez megismétlődött 1956 októberében is.

Végül szólni kell arról is, hogy 1956-nak 1966-ban is volt kivégzett „katonája”. Veszprém megyében a forradalom tizedik évfordulóján két csoport kívánta lángra lobbantani a forradalom lángját. Vaczkó László tanár és öt barátja. Őket fegyveres szervezkedés minősítésével ítélték el.

Vaczkó Lászlót nyolc évre, társai öt év és hét hónap közötti szabadságvesztést kaptak. Ugyanebben az időben Hamusics János bányász – volt ’56-os nemzetőr – és nyolc barátja lépett fel fegyveresen a forradalom kirobbantása érdekében. Hasonló jogi minősítés mellett Hamusics Jánost kivégezték, társai szabadságvesztést szenvedtek el. Hamusics Jánosnak a jogszolgáltatás a mai napig nem adott elégtételt.

Mi nem feledkezhetünk meg a forradalom utolsó fegyveres harcosáról!

Kahler Frigyes

Vége


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »