Vona Gábor: Tabu – A magyar értelmiség bukása (2. rész)

Vona Gábor: Tabu – A magyar értelmiség bukása (2. rész)

Minden közösség lényegi eleme, hogy legyenek szent dolgai. Amelyeket a közösség feltétlenül tisztel és elfogad. De minden közösség fejlődésének feltétele az is, hogy az ezen kívül eső dolgokról érdemi, konstruktív és előremutató vitát legyen képes folytatni. A most induló "Tabu" címet viselő cikksorozatom célja a provokáció, a vitagenerálás. Nem baj, ha valaki nem ért vele egyet, sőt, a legjobb az, ha indulatokat, érzéseket és alternatív nézőpontokat hívok elő. Mert pontosan ez a célom. Meggyőződésem, hogy csak egy pezsgő, őszinte és bátor közösség lehet képes alkotni. A teremtést mindig megelőzi egyfajta feszültség. A tabudöntés feszültsége, hiszen valami olyan jöhet létre, ami még nem volt.

Az első rész itt olvasható: Vona Gábor: Tabu – A kulturálatlanság (1. rész)

A magyar értelmiség bukása

Gyurgyák János történész a magyar nemzettudat történetéről szóló nagyszerű munkájának végén a rendszerváltozás eseményeit az értelmiség szemszögéből is megvizsgálja. Szerinte azok a pártok tudtak meghatározó befolyást szerezni a szocializmus összeomlásakor, amelyek mögött létező és hatóképes értelmiségi kör sorakozott fel. Amelyik politikai csoport viszont ilyennel nem büszkélkedhetett, lehetett az akár történelmi párt is, gyorsan jelentéktelenné vált. A rendszerváltás idején négy értelmiségi közeget különít el, amelyek egy-egy párt köré csoportosultak. A szocialista elitet, amely az MSZP-t, a népi-nemzeti mozgalmat, amely az MDF-et, az urbánus-demokrata kört, amely az SZDSZ-t és a liberális ihletésű fiatal szakkollégista csoportot, amely a Fideszt ruházza fel társadalmi-értelmiségi háttérrel. Az első háromnak történelmi gyökerei voltak, míg a negyedik egy friss és modern kísérlet volt a korábbiak meghaladására. A Fidesz azonban nem volt képes élni ezzel a generációs lehetőséggel, kezdetben az urbánus-demokrata, majd amikor az MDF megszűnt, egy politikai ugrással a népi-nemzeti értelmiségi kör politikai képviselője lett.

Most 2016-ot írunk. Nagyon érdekes, hogy amíg a rendszerváltozáskor az értelmiségiek emeltek magasba egy politikai erőt, mára ez megfordult, és egy politikai erő emelhet magasba – vagy éppen lökhet a mélybe – egy értelmiségi kört. Azt szoktuk mondani, egy pártnak értelmiségi holdudvara van, azt azonban nem, hogy egy értelmiségi körnek van politikai képviselete. Persze mindezt lehet teljesen neutrális módon, organikus fejlődéstörténetként magyarázni azzal, hogy a rendszerváltozáskor még nem voltak pártok, csak értelmiségi csoportok, így a politikai szervezeteket az írástudóknak kellett létrehozni. Mára azonban – gondolhatjuk – mindez megváltozott, hiszen megszilárdult pártstruktúra van, amely természetes módon határozza meg az értelmiség számára is a koordinátákat. Ez logikusan hangzik. De csak elsőre. Ha alaposabban megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ami most van, az egyáltalán nem egy szerves fejlődés eredménye, hanem a pártpolitika lázadása és győzelme az értelmiségi befolyás felett.

Az elmúlt 25 évben sikeres pártok – a Fidesz és az MSZP – maguk alá gyűrték az értelmiséget. Megfordították a befolyás irányát. Nem az értelmiség diktált a politikának, hanem a politika az értelmiségnek. Az MDF és az SZDSZ erre képtelenek voltak, a párt a saját véleményformáló háttérbázisától függött, és – természetesen számtalan más ok miatt is – ezzel meg is pecsételték a sorsukat. A Fidesz és az MSZP azonban, talán ösztönösen, talán tanulva mindebből, más utat választott. Egyrészt a saját – szakkollégista és szocialista – holdudvarát a párt szekere mögé kötötte, anyagi és politikai függésbe szorította, majd az időközben gazdátlanná vált másik két értelmiségi kört – a népi-nemzetit és az urbánus-demokratát – összeterelte és hozzácsapta a már meglévőhöz. Így lett a rendszerváltozás négy befolyásos értelmiségi köréből lényegében a 90-es évesek végére kettő hibrid. A Fidesz mögött a szakkollégista (pragmatikus, liberális) és a népi-nemzeti holdudvar mixtúrája, az MSZP mögött pedig a szocialista és az urbánus-liberális véleményformáló világ „közösülése”. Egyaránt jellemzőjük, hogy egyrészt két egymástól eredetileg távol álló, sőt a rendszerváltozáskor kifejezetten ellenséges értelmiségi csoport mesterséges összegyúrásából jöttek létre, másrészt mindketten az őket leigázó párttól egzisztenciális függésbe kerültek. Ez utóbbinak pedig az lett a következménye, hogy a kritikai hozzáállást, mint az értelmiségi lét alapattribútumát, elemi feltételét csupán féloldalasan voltak képesek gyakorolni. Csupán a másik oldalon, de sohasem a magukén. Ezzel pedig lényegében megszűntek értelmiséginek lenni…

Gondoljunk csak bele, hogy a szocialista-liberális értelmiségi kör mennyire meghunyászkodó, gyáva és kritikátlan volt 2006-ban a Gyurcsány-kormány ámokfutása kapcsán, mint ahogy most is mennyire meghunyászkodó, gyáva és kritikátlan a „népi-nemzeti-liberális hibrid” az olyan Orbán Viktor körüli megmagyarázhatatlan és vállalhatatlan ügyekben, mint a felcsúti építkezések, a földprivatizációs túlszaladások vagy az antidemokratikus kormányzati működés. Mielőtt valaki azt hinné, hogy a sértett pártelnök beszél belőlem, fontos tisztázni, hogy nem. Nekem a magyar értelmiséggel, azon belül is különösen a konzervatív, nemzeti értelmiséggel nem az a problémám, hogy a Fideszt dicséri, a Jobbikot pedig támadja, hanem az, hogy mindezt nem értelmiségi szabadságának megélése révén, hanem pont fordítva, függő helyzetből, kritikátlanul és pártérdekből teszi. Érje nyugodtan kritika a Jobbikot, ha megérdemli, de érje kritika a Fideszt is, ha megérdemli. Érje támogatás a Fideszt, ha megérdemli, de érje támogatás a Jobbikot is, ha megérdemli. Ez lenne egy felelős értelmiség hozzáállása. Erről azonban szó sincs.

Az értelmiség lényegében nem tesz mást, mint pártpolitikai szereplővé válik (züllik?), vagyis kiszolgáló, magyarázkodó, mentegető, kampányoló, támadó segédcsapattá, ahelyett hogy pártfüggetlen, értékőrző, analizáló, iránymutató és kritikus közeg lenne. Persze ezt egyik csoport sem vallja be önmagának, mindkét oldal a nemzetmentő szerepben tetszeleg, és a másikat nemzetrontóként tételezi. A maga kritikátlanságát és függőségét bizonyára azzal gyömöszöli le a saját torkán, hogy „most nagyon össze kell tartanunk, mert ha a másik oldal győz, akkor ennek az országnak vége”. Ezt mondja a fideszes, de ezt mondja a szocialista értelmiség is. Ez azonban egy csalóka és hazug felelősséghárítás. A szomorú valóság ugyanis az – tisztelet persze a kivételnek, de vállalva azt, hogy akinek inge, az magára veszi, és jól megsértődik –, hogy a magyar értelmiség bukása ennél sokkal profánabb eredővel bír. Mindkét értelmiségi oldal egzisztenciális függőségbe került, vagyis anyagi érdeke, megélhetése, meggazdagodása fűződik a saját pártja hatalmához, függetlenül attól, hogy az a hatalom kiérdemelt-e, megszolgált-e vagy sem. Az értelmiség ezért egyik szemét becsukja. A félszemű értelmiség azonban nem értelmiség. Hatalomba segíthet vagy tarthat egy pártot, de a nemzete szempontjából elveszíti a produktivitását, sőt, kifejezetten torzítja a társadalom mentális struktúráit.

A provokatív állításom tehát lényegében az, hogy az elmúlt 25 évben a magyar értelmiség elbukott és megszűnt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy itt-ott egyénenként vagy kisebb csoportonként ne lennének értelmiségiek a szó valódi értelmében, de azt viszont igen, hogy széles társadalmi hatás kifejtésére képes, pártfüggetlen, véleményformáló közeg nincs. Magára értelmiségi jegyeket aggató, a szerepben tetszelgő, de az értelmiségi lét kockázatát és szabadságát nem vállaló, pártok fizetési listáján szereplő szellemi zsoldosok vannak. A Fidesz és az MSZP olyan társadalmi és közéleti viszonyokat teremtett, politikailag úgy felperzselt minden területet, hogy nem maradt egy talpalatnyi föld sem az önálló egzisztenciát teremteni képes, minden oldal felé kritikus attitűdöt mutatni tudó értelmiségnek.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a rendszerváltozáskor lényegében még ideológiai és értékrendi, vagyis szerves történelmi-társadalmi alapokon szerveződő értelmiségi körök felszívódtak. Van fideszes értelmiség és van baloldali értelmiség. (Ez utóbbi az MSZP szétesése miatt jelenleg komoly identitás- és egzisztenciális krízist él át.) Az a torz helyzet, amit a pártoktól való függés eredményezett, egyben az értelmiség újratermelődését is akadályozza. A társadalomból természetes módon kinövő véleményformálók nem a meglévő szociológiai, értékrendi és kulturális közeget képezik le, hanem a pártstruktúrát. (Itt most az értelmiség színvonalát világszerte lealacsonyító média szerepét még nem is vizsgálom.) A magyar társadalom Fidesz-MSZP megosztottsága egy megdermedt, XX. századi politikai struktúra, amely a XXI. században a magyar értelmiséget és ezáltal a magyar társadalmat is túszul ejtette.

A tragikus helyzet tehát a következő: a Fidesz és a szocialisták (értve ezalatt most az összes rivalizáló baloldali pártot) a magyar értelmiség négy történelmileg megörökölt értelmiségi körét megtörték, leigázták és lényegében megszüntették. A XXI. századi pártok, a Jobbik és az LMP pedig egyrészt az idő rövidsége, másrészt a „felperzselt kulturális föld”, harmadrészt az esetlen mozdulni akaró értelmiség kiszolgáltatottsága, végül a potenciális erővel bíró fiatalság elvándorlása miatt nem tudott felmutatni maga mögött „ellen-értelmiséget”. A helyzet természetesen tarthatatlan. A szocialisták rendszere már össze is omlott, előbb-utóbb a fideszes is összefog. Ebben a helyzetben az új politikai erőknek, ezen belül a Jobbiknak is történelmi felelőssége lesz. Két út áll majd előttünk.

Az egyik, hogy a XX. századi politikai pártok bukásával keletkező űrt betöltjük, és gyorsan kialakítjuk az új függelmi kötelékeket a magyar értelmiség számára. Ez lényegében a jelenlegi helyzet továbbörökítését jelentené. A másik, nehezebb, kockázatosabb út pedig azt jelentené, hogy olyan szabad, pezsgő kulturális, társadalmi viszonyokat teremtenénk, amelyet a veszekedés helyett a vitakultúra, a különféle értékrendek destruktív hadjáratai helyett azok konstruktív ütköztetése jellemezne, a függőség deprimáló és elaljasító következményei helyett pedig a szabadság felemelő és teremtő erői szabadulnának fel. Egy ilyen közegben újraszülethetne a magyar értelmiség. Egy valódi, nemzetépítő és nem pártépítő értelmiség. Ez egyben azt is jelentené, hogy nem a pártoknak lenne értelmiségi holdudvara, hanem az értelmiségnek lenne politikai holdudvara. Hiszem, hogy egy egészségesebb társadalom és egy erősebb nemzet lenne általa a magyarság. Ehhez azonban nem csupán a Jobbik józansága, nagyvonalúsága, a pártérdekek felelős alárendelése szükséges, hanem azon értelmiségiek hiteles megjelenése és bátor megnyilatkozása, akik ezt a történelmi szerepet fel akarják és fel is tudják vállalni.

(Forrás: Vona Gábor Fb-oldala)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »